Az antarktiszi kutatómunkák megkönnyítésére, Thomas Poulter vezetésével a chicagói Armour Institute of Technology Research Foundation különleges, dízel-elektromos expedíciós jármű fejlesztésébe fogott. Mivel nemcsak közlekedésre és szállításra, hanem bázisnak is szánták, hatalmas,
17 méter hosszú és 6 méter széles kolosszus született,
magassága – az emelhető, süllyeszthető kerekek helyzetétől függően – 3,7–4,9 m között alakult.
A körben sárga csíkkal díszített, egyébként a jobb láthatóság miatt élénkpirosra festett, 34 tonnás Snow Cruiserhez a Goodyear szállította az eredetileg olajkutató gépekhez gyártott 120 colos (3 méter átmérőjű), 85 centi széles gumikat. Ötfős személyzetének jutott konyha, sötétkamra a fotók előhívásához, kis műhely, és hálófülke is emeletes ágyakkal.
Az összesen 2500 gallon (kb. 9500 liter) üzemanyagnak és a két pótkeréknek külön tárolót alakítottak ki, de a tetőn is elfért még 1000 gallon (kb. 3800 liter) üzemanyag, amit a tervek szerint egy repülőgépnek szántak.
A kalkulációk szerint a legfeljebb 48 km/h-s sebességre képes
Snow Cruiserbe a legmostohább körülmények között is egy évre vackolhatták volna be magukat a kutatók, a jármű elméleti hatótávját pedig 8000 km-re becsülték.
Dízel-elektromos hajtáslánca két 11 literes, soros hathengeres, 150 lóerős Cummins dízelmotorból, két General Electric generátorból és kerekenként egy-egy 75 lóerős villanymotorból állt. Volt egy nagy akku is, hogy akkor is legyen villany, ha a motorok állnak.
A jármű fejlesztése és gyártása 1937-től két évig tartott,
és 280-300 ezer dollárt emésztett fel.
Ahhoz, hogy hajóra tehessék, a monstrumnak Chicagóból, önerőből kellett eljutnia az 1640 kilométerre lévő Bostonba – közúton, 15-20 km/h-s átlagsebességgel. A Snow Cruiser 1940. január 15-én érkezett meg a Byrd admirális alapította Little America III kutatóállomásra, és szinte azonnal kiderült, hogy használhatatlan.
Kirakodáskor összetört a farámpa a nehéz gép alatt, a mintázat nélküli puha gumik mélyen a hóba süppedtek,
a kerekek elforogtak, így a gép csak vergődött.
Mentőötletként a két pótkereket is felszerelték előre (mert a nehéz dízelek is elöl voltak), ám innentől csak tolatva és nagyon lassan tudott a mozogni.
Jobb híján bázis lett belőle, mert erre a célra remekül megfelelt, behúzható kerekeivel teljesen a talajra tudott hasalni. Ezt a trükköt eredetileg árkok leküzdésére tervezték: behúzott első kerekekkel a hátsó hajtás áttolta a gép orrát az árkon, aztán az első futómű talajfogás után visszaállt normál állásba, és áthúzta a hátsó részt szintén behúzott kerekekkel.
Igazából sosem derült ki, működik-e a szisztéma, ahogy az is titok, egyáltalán hol van ma a Snow Cruiser. A még 1940-ben magára hagyott óriást
1958-ban vastag hótakaró alatt megtalálta egy expedíció,
de annak tagjai voltak az utolsók, akik látták. Időközben többször is keresték, hogy hazahozzák és kiállítsák, de nem találták meg. Lehet, egy leszakadt jégdarabbal együtt a tengeren vándorol, és az is elképzelhető, hogy már az óceán mélyén hever...
Még több veterános cikk a Retro Mobil novemberi számában: