Dr. Frankenstein modern követőiként tekintenek azokra az elvetemült gépészekre, meg nem értett mérnökzsenikre és lelkes szerelőkre, akik nem átallnak összeházasítani egy olyan karosszériát és motort, amelyek nem egymásnak lettek teremtve. Ezek az „összeházasítások” néha olyannyira távol állnak egymástól, hogy még egyazon univerzumban is csak nagy jóindulattal férnek el.
Mások szerint ezek a mérnökök a mechanikus világ nemesítői, kifinomult géplények tenyésztői, akik
a génállományok összekutyulásával új fajtákat hoznak létre,
és előmozdítják az autóipar evolúcióját. Hogy valójában melyik tábornak van igaza, legfeljebb annyira könnyen megválaszolható kérdés, mint a tyúk vagy a tojás esete...
Maradjunk annyiban, hogy munkásságuk 90 százalékban érdektelen, kilenc százalékban megdöbbentő eredményeket szül, a fennmaradó egy százalékot viszont akár sorozatgyártásban is örömmel viszontlátnánk. A Smarter Média összeállítása nem kizárólag az utóbbi egy százalékból szemezget, de ez nem von le az itt látható autók élvezeti értékéből semmit.
A csillagmotor egyetlen észszerű felhasználási területe a repülőgépipar, felépítéséből adódóan minden más célra alkalmatlan. Talán pontosan ez tette érdekessé coloradói gépészek egy lelkes csapata számára a technikát.
Fogtak egy Cessna 195-ös kisrepülőgépből származó 12,4 literes, 300 lóerős, héthengeres Jacobs R-755-A2 erőforrást, és beépítették egy 1939-es gyártású Plymouth kisteherautóba. Utóbbit
kívül-belül a klasszikus repülőgépek stílusához igazították,
és bár alkotásuk zaj- és emissziós terhelése messze meghalad minden észszerű és törvényszerű határt, zsenialitásához nem férhet kétség.
Építése után hét évvel még mindig a világ egyik legőrültebb átépítésének számít az olasz Oemmedì Meccanica iskolateremtő munkája. A parányi ős-Cinquecentóba először egy hathengeres Porsche boxermotort, majd egy Ferrari V8-ast próbáltak bele, végül a Lamborghini Murcielago 6.2 V12-esénél állapodtak meg az alkotók.
A 850 lóerős autónak gyakorlatilag egyetlen porcikája sem maradt eredeti. A túlszteroidozott testépítőket idéző, természetellenes arányokkal (az autó nyomtávja nagyobb, mint a tengelytávja!) rendelkező Fiat magával ragadó szörnyszülöttsége örökké tartó hírnevet hozott karosszéria-felújítással foglalkozó gazdáinak.
Amikor Imamura Joicsi az internetet böngészve ráakadt egy vízkáros, menthetetlen Lexus LFA-ra, rájött, hogy az istenkáromlás vádja nélkül válthatja valóra régi tervét.
Amikor új motort keresett a totálkáros V10-es helyett, megmaradt a márkánál,
ám az összes kézenfekvő opciót elvetve a TRD egyik alkotására esett a választása.
Az 5.8 literes, 690 lóerős motort eredetileg a NASCAR versenyszériához fejlesztették, így utcai használatra teljességgel alkalmatlan – szerencsére Imamura-szan driftversenyző, és esze ágában sem volt közúton használni alkotását.
Az amerikai Cummins pontosan száz éve fejleszt dízelmotorokat, nem csupán az autóipar számára. A szakma ismeri a cég nevét, de nem árt, ha olykor az utca embere is szembesül vele, pontosan mivel is foglalkozik a vállalat. 2010-ben ezért egy különleges projektbe vágott bele a cég: egy klasszikus, eredeti Minibe építették be egyik slágerterméküket, a 78 literes QSK78 erőforrást.
Nem elírás történt: a 18 hengeres erőforrást 400 tonna teherbírású billencsekbe építik be, amelyek külszíni bányákban teljesítenek szolgálatot.
A 3500 lóerős, 14 ezer Nm (!) nyomatékú motort 12 darab turbófeltöltő lélegezteti,
a blokk saját tömege meghaladja a 10 tonnát.
Érthető módon a Mini tömpe orrában nem találtak helyet a motornak, ezért irgalmatlanul megnyújtották, és a hátsó tengely elé építették azt be. A munka látványos, de van egy apró funkcionális hiányossága: a Cummins-féle Mini nem járóképes. Látványnak azért nem utolsó.
Cikkünk folytatódik, kérjük lapozzon!