Ma már természetes, hogy a töréstesztek során szenzorokkal tömött bábuk helyettesítik az emberi testeket. De nem volt ez mindig így.

A XX. század első évtizedei robbanásszerű fejlődést hoztak a közlekedésben, a halálos balesetek számának növekedésével egyre inkább előtérbe került a biztonság kérdése is - olvasható a Vezess cikkében.

A korabeli kutatók ismeretlen területtel álltak szemben, az első kísérletek Detroitban, a Wayne Állami Egyetemen zajlottak. A kezdetleges töréstesztek az emberi test viselkedését vizsgálták kritikus helyzetekben, a legkézenfekvőbb alanyokkal, a tudománynak felajánlott holttestekkel. A koponyába, mellkasba rögzített gyorsulásmérővel értékes információkat nyertek arról, pontosan mekkora erőhatás okozhat halálos sérülést a különböző területeken.

A Wayne Egyetem kísérleteit Lawrence Patrick vezette, egyes, nem túl veszélyes teszteken ő maga is kísérleti alannyá váltForrás: Wayne State University

Az egyszerű mechanikai behatásokkal – mellkasnak lendített fémhenger – gyűjtött adatok komoly előrelépést jelentettek, de a megszerzésük módszere nem csak etikailag volt kifogásolható. Általában idős, nem erőszakos halált halt férfiak szolgálták a tudományt tesztalanyként, így demográfiailag nem tudtak pontos, átfogó eredményekhez jutni.

Nem elhanyagolható körülmény volt a holt és élő szervezet közötti különbség, a mérési eredmények pontosságának ez a kikerülhetetlen tényező is gátat szabott. A hátborzongató gyakorlat alkalmazása hamar vissza is szorult. Az amerikai légierőnél kísérletekhez használt Sierra Sam elnevezésű töréstesztbábu tökéletesen megfelelt az autóipar céljainak is, így átvették, majd tovább csiszolták az emberi testet szimuláló szerkezetet.

Így született meg 1971-ben a Hybrid I. töréstesztbábu, a második, fejlettebb szériát követve pedig a legfontosabb, a Hybrid III-as család 1976-ban.