Nem adta fel a leckét - Pontiac Grand Ville Coupe (1973) veteránteszt

1973-ban a Pontiac sikeres évet zárt, 23 963 Grand Ville Coupe készült. Ám az év őszén beütött az olajválság, ami után sok minden megváltoztatott Amerika autóiparában

Tökéletesen mutatta egy középosztálybeli amerikai polgár jólétét, ha a sorház előtt egy Grand Ville parkolt. Ezt a modellt a felső kategóriába („full size cars") sorolták be, ami nem annyira luxuskivitelt, hanem inkább óriási méretet jelentett, persze ahhoz passzoló, öblös V8-as motorral. A bemutatónkban szereplő csodás kupé első tulajdonosa, egy idős tanárnő garázsából került elő, és kiváló restaurálási alapnak bizonyult.

Rémlik még a Pontiac? Hiába volt nagy múltú márka az Egyesült Államokban, a válság és a General Motors átszervezése után, 2010-ben megszűnt. Mindig is a tápláléklánc alsó régiójában helyezkedett el az óriási konszernben, kicsivel az Oldsmobile alatt, de jóval a Chevrolet felett. A Pontiac vezetősége 1970-ben váratlan döntéssel lefokozta a kedvelt addigi zászlóshajót, a Bonneville-t, és az új a Grand Ville-t tette a helyére. Ezt a növelt tengelytávú modellt a mérnökcsapat a GM második legnagyobb alvázára, a B-plaformra ültette, és szedán, kupé, illetve 1973-tól kabrió felépítményekkel is kínálta.

Széria a sok köbcenti, felárasok az extrák

Addig, amíg 1973-ban ki nem tört az olajválság, teljesen természetesnek tűnt, hogy alapáron 7,5 literes, V8-as motor volt az alap, a 6,6-os pedig a rendelhető változat, a rohamosan dráguló benzinnel és a szigorodó károsanyag-kibocsátási normákkal azonban a sorrend két évvel később megfordult, így a kisebbik változat került a szériamodellbe. Mindkét kivitelt a cég legendásan tartós, háromfokozatú Turbo-Hydramatic 400-as automataváltójával szerelték fel. A gyenge motorfék miatt két, kézzel kapcsolható lassú fokozat is megjelent: a sima lejmenetekhez való „S", és a sárban is használható „L".

Természetesen alapból járt szervófék és -kormány, míg az elektromos ablakemelő és ülésállítás, a viniltető, a tempomat, a légkondi, a kétsávos rádiós magnó és az állítható kormányoszlop a vevők kedvenc extrái közé tartozott. Így viszonylag könnyen elmosódtak a kategóriák és márkák közötti határok:

egy-egy mindenféle földi jóval telepakolt Grand Ville alig különbözött a belépő Oldsmobile Delta 88-asoktól.

Rövidke, alig öt éves életciklusa alatt folyamatosan frissítették, modellévenként előrukkoltak valami formaújdonsággal, így a Grand Ville minden évben másként nézett ki.

Végig megmaradtak az ikerfényszórók, de 1972-ig kisebb, V-forma hűtőmaszkot viselt, egy évvel később pedig már nagyobb és laposabb, lámpákig kihúzottat. 1974-ben visszatértek a kisebbik V-alakzathoz, egy évvel később szögletesek lettek a fényszórók, az utolsó szériát pedig átnevezték Grand Ville Brougham-re, és a korábbiaknál jóval gazdagabb alapfelszereltséggel készült. Végül a sorozatot az 1976-os modellévben futtatták ki, helyette újból a Bonneville lett a csúcsmodell, és a mindössze öt éves gyártási ciklus alatt összesen 272 ezer példányt sikerült eladni a szalonokban.

Egy kupé, amiben hatan is simán elférnek

Tesztautónk 1973-as évjáratú és kupé, ez az évjárat látványos orrával, illetve más stíluselemeivel (például hátsó keréktakaróival) is kitűnik a Grand Ville-ek hosszú sorából. Mai gazdája Amerikából hozta, ahol korábban egyetlen tulajdonosa volt, egy tanárnő. Meglehetősen koszos volt ugyan a kocsi, sok apró horpadással, de hiánytalan, nagyszerű állapotban, végig vezetett szervizkönyvvel. Így aztán viszonylag kevés munka volt vele, az átfogó szépészeti beavatkozások mellett új folyadékokat, szíjakat, gumikat, lengéscsillapítókat és főfékhengert kapott, a hajtáslánchoz nem kellett nyúlni.

Sajnos a tengeri hazaúton az egyik első lengőkar elgörbült, valószínűleg ide akasztották a vontatókábelt, úgyhogy ezt kicserélték. Az utastér tökéletes állapotban maradt meg, beleértve a világos bőrkárpitot, csak ki kellett takarítani. Irdatlanul hosszúak, vastagok és nehezek az ajtók,

elöl-hátul óriási, háromszemélyes, puha, süppedős kanapén ülhetünk, minden irányban pazar a hely.

Kupé létére hátul is akkora, ha nem nagyobb a térkínálat, mint egy korabeli európai nagy limuzinban, csak bejutni nehezebb. Az ülések kézzel állíthatók, viszont mind a négy ablak elektromos.

Furmányosan oldották meg a biztonsági öveket, van csípő- és vállöv is külön bekötési pontokkal, tehát választhatunk, hogy melyiket (vagy mindkettőt) használjuk, de amíg legalább az egyiket be nem csatoljuk, sípol. Hidegen is csendesen duruzsol az irdatlan lökettérfogatú motor, a váltót D-be kattintva indulhatunk is. Bár nem tűnik acélosnak a teljesítménye, a 475 Nm-es nyomaték azért megteszi hatását, meglepően könnyedén lendül meg a több mint két tonnás behemót. Ilyen korú autónál a gyorsulási adatok figyelemre méltók, 10,2 másodperc alatt futja meg a 100 km/h-t.

Lágy futómű és tengernyi nyomaték

THM-400-as automataváltója nem hiába szolgált az összes GM márkánál, sőt még Rolls-Royce-okban, Jaguarokban, és Ferrarikban is. Itt is kifogástalanul dolgozik, észrevétlenül és puhán kapcsol, visszafelé is. Bár sokkal többre képes, 80-90 km/h-val a legélvezetesebb a Pontiac, ilyenkor csendben mormog a V8-as, kevés a vibráció és a menetszél sem zavaró. Jól fekszik az úton, de a hosszirányú nyomvályúkat nem szereti, ilyenkor elkószál, gyakran korrigálni kell. Stabilitásában fontos szerepe van annak, hogy a modell még a korábbi, 64 colos „wide track" (azaz széles nyomtávú) alvázon fut.

Közhelyesen puha futóművén szépen ring a Grand Ville, hátsó merev hídja a klasszikustól annyiban tér el, hogy lap- helyett csavarrugókon és állítható lengéscsillapítókon fut. Utóbbiak tartályait a csomagtartóból lehet felfújni egy egyszerű szelepen át, kézi pumpával vagy akár a benzinkúton.

Persze a korszak amerikai cirkálóira jellemzően a Pontiac is billeg, kanyarban megdől,

de cserébe nagyszerűen egyengeti a nagy úthibákat is. Kormányműve fogasléces, de változó rásegítésű (a General Motors saját szerkezete), és 3,5 fordulatot kell tekerni ütközéstől ütközésig a volánt.

Meglepően közvetlenül irányítható a nagy kupé, a filmekben látott óriási holtjáték helyett kis kormánymozdulatokra is azonnali irányváltással reagál, és provokálás nélkül farolásra sem hajlamos: forszírozott tempónál inkább nehéz orrát tolná le az ívről. Kifejezetten erős a szervós, elöl tárcsa, hátul dob összeállítású fékrendszer, jól állítja meg az ilyenkor orrával szinte a földet túró kupét, amely élénk gyorsításra persze ágaskodik is. Természetesen a fogyasztása sem csekély, normál menetben 23 liter körüli, miként az értéke sem az: az ilyen ritka szépségeket meg kell fizetni.

Műszaki adatok - Pontiac Grand Ville Coupe (1973)

Motor: OHV-vezérlésű V8-as benzinmotor, elöl hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 7469 cm3. Furat x löket: 105,4 x 106,9 mm. Kompresszióviszony: 8,0:1. Teljesítmény: 218 LE, 3600/perc fordulaton. Nyomaték: 475 Nm, 2400/perc fordulaton.

Erőátvitel: háromfokozatú automataváltó, hátsókerék-hajtás.

Felfüggesztés: elől kettős keresztlengőkaros, hátul merev tengely, hosszanti vezetőkarokkal. Elöl-hátul hidraulikus lengéscsillapítók, elöl-hátul tekercsrugók. Elöl tárcsa, hátul dobfékek szervóval.

Felépítmény: hatüléses, kétajtós acélkarosszéria alvázon. Hosszúság x szélesség x magasság: 5710 x 2022 x 1377 mm. Tengelytáv: 3150 mm. Csomagtartó: 459 l. Tank: 98 l. Saját tömeg: 2020 kg.

Végsebesség: 198 km/h. Gyorsulás (0-100 km/h): 10,2 s.

Még több olvasnivaló a Retro Mobil márciusi számában: