Az ezredfordulótól kezdve a Maserati a Ferrari fennhatósága alatt működött, még a motorokat is Maranellóban fejlesztették a szigonyos autók számárra. Ebben az időszakban világos volt a stratégia: középmotoros szupersportkocsikat csak a Ferrari gyárthatott, a modenai székhelyű Maserati viszont sportszedánokkal és egy SUV-val is képviseltette magát a luxusszegmensben.
A két gyártó palettáján csak a négyszemélyes, orrmotoros túrakupék jelentették a közös metszetet,
de arra azért mindig ügyeltek, hogy az ágaskodó lovas autók jóval erősebbek legyenek és több technikai csemegét tartalmazzanak.
Amikor a Ferrari 2015-ben kivált az Fiat által fémjelzett FCA-csoportból, és önálló útra lépett, nehéz helyzetbe került a Maserati. Készülő új modelljeihez már nem vehette igénybe az elképesztő hangú V8-as Ferrari-motorokat, így hosszú idő után
újra saját erőforrást kellett kifejleszteniük,
olyat, ami erős és hatékony, és az összes modellben bevethető. Így született a háromliteres, ikerturbós 496-tól 630 lóerőig többféle teljesítménnyel létező Nettuno V6-os, amelynek különlegessége a Forma-1-es motorokban is használt előkamrás égéstér.
Lehetőségként tekintettek a Ferraritól való függetlenségre Modenában, amit talán az bizonyít a legjobban, hogy az 1972-es Merak és a 2004-es MC12 (ami tulajdonképpen egy Maserati-karosszériás Ferrari Enzo volt) után ismét középmotoros sportkocsit terveztek a szigonyosok: ez lett a visszafogottan elegáns és elképesztően gyors, 2020-ban bemutatott MC20, amellyel már tényleg
belépett a Ferrarik, Lamborghinik vadászterületére a Maserati.
Tavaly pedig megérkezett a Levanténél kisebb, de jóval korszerűbb családi SUV, a Grecale is, amelyről nem kell nagy jóstehetség, hogy kijelentsük: a közeljövőben ebből adja majd el a legtöbbet a márka, és ebből realizálja majd profitja nagy részét is.
A szabadidő-autó „tömegmodell" viszont lehetőséget biztosított ara, hogy az új GranTurismót feljebb pozícionálják a palettán, ami az árán is érződik: míg a 2007-2019-ig gyártott elődöt életciklusa vége felé 40 millió forint körüli alapáron lehetett megvásárolni (460 lóerős szívó V8-assal), addig az új nemzedékből
a belépő Modena változat is kis híján 75 millió forintba kerül
a 496 lóerős V6-ossal, az 558 lóerős Trofeóért viszont már 92,8 milliót kell fizetni – extrák nélkül.
Az új nemzedék magasabb árát nem csak az infláció számlájára lehet írni, hiszen olyan megoldások (összkerékhajtás, emelhető-süllyeszthető légrugózás, nyolcfokozatú automatikus váltó, online kapcsolat, digitális műszerfal, stb.) jelentek meg benne, amelyeket az elődhöz felárért sem lehetett rendelni, és a menetteljesítmények is sokat javultak: az alapmodell
4,8 helyett már 3,9 másodperc alatt gyorsul fel 0-100 km/h-ra,
és 302 km/h a végsebessége, a Trofeo azonban 0,4 másodpercet és 18 km/h-t ráver a testvérére is. Egyébként olyan kicsi a különbség köztük, hogy az megkérdőjelezi a közel 18 milliós árkülönbözet létjogosultságát.
Első látásra egy alapos ráncfelvarrásnak tűnhet, ami a GranTurismóval történt, pedig valójában vadonatúj modellről van szó, ami semmit sem vett át az elődtől. Megmaradtak a klasszikus arányok az extrém hosszú motorháztetővel és a hátratolt kabinnal, és a jellegzetes hűtőmaszk sem változott sokat. Maga a karosszéria 5 centivel lett hosszabb, így 4 centi híján már eléri az 5 métert, ami azt jelenti, hogy ennek a kétajtós kupénak
még a négyajtós Mercedes E-osztálynál is nagyobb parkolóhelyre van szüksége.
A sok technikai újdonság és a nagyobb méretek ellenére a tömeg 78 kilóval csökkent (1795 kg) az elődhöz képest a több könnyűfémnek és nagyszilárdságú acélnak köszönhetően, egy V8-as Bentley Continental GT közel 400 kilóval nehezebb.
A 293 centis tengelytáv 1,3 centivel lett kisebb, de az ügyesebb térkihasználásnak köszönhetően a hátsó lábteret valahogy mégis sikerült 4,3 centivel megnövelnie a mérnököknek, ami azt jelenti, hogy két átlagos magasságú felnőtt már viszonylagos kényelemben elfér egymás mögött. Fontos megemlíteni, hogy a hátsó ülések formázása és az itt helyet foglaló utasok kiszolgálása majdnem olyan magas színvonalú, mint az elsőké, persze a fejtér azért jóval kisebb.
Kifejezetten igényes a kidolgozás és az anyagválasztás, de a Maserati-rajongók szentségtörésnek fogják tekinteni, hogy a márka védjegyének tekinthető, középkonzolon elhelyezett
analóg órát digitálisra cserélték,
amely viszont jóval több információt képes megjeleníteni, még a kocsira ható nehézségi erőt és a pedálok állását is. Felárért már Head-up kijelző is kérhető, az online kapcsolattal rendelkező Maserati Intelligent Assistant multimédiás rendszert futtató központi érintőképernyő 12 colos.
Még az idén megvásárolható lesz 100 százalékban elektromos GranTurismo Folgore is, amely pár apróságtól (kék díszfények, egyedi felnik és lökhárítók) ugyanúgy néz ki, mint a benzines GranTurismók. Hajtásrendszere egy korszerű, 800 voltos technológián alapul, a három darab – egy elöl és kettő hátul – 300 kW-os állandó mágneses motor elméletileg 1224 lóerős összteljesítményre képes, de
a vezető ebből „csak" 762 lóerőt élvezhet,
mert ennyi teljesítmény vehető ki tartósan a nettó 83 kWh kapacitású, elméletileg 450 km hatótávot (WLTP) biztosító lítium-ion akkumulátorcsomagból. Utóbbit nem a padlóban, hanem az ülések között, T-alakban rendezték el, hogy ne kelljen magasan ülni.
Hiába nehezebb közel fél tonnával (2260 kg) a Folgore, ez a leggyorsabb GranTurismo-változat a háromból: 0-100 km/h-ra 2,7 másodperc alatt gyorsul, és 325 km/h a végsebessége, ami a sorozatgyártású villanyautók között az egyik legmagasabb.
Nem csak az autó, a töltése is villámgyors: egyenáramról akár 270 kW teljesítmény is elérhető,
így ötpercenként lehet 100 km-rel növeli a hatótávot.
A Maserati importőre évi 7-8 darab GranTurismo eladásával számol, ennek kicsit több mint felét a becslésük szerint a Modena teszi majd ki, a maradékon pedig fele-fele arányban osztozik majd a hasonló árú Trofeo és Folgore. Egyébként a szállítási idő kedvezőnek mondható: a megrendeléstől számítva csak 3-4 hónapot kell várnia az ügyfeleknek.