Kenguru ugrál az ír dobkészítő műhelyében

A világítótoronyőrök és a hínárgyűjtők távozása után ma már jobbára csak ingerlékeny tehenek élnek az észak-írországi Rathlin-szigeten. Az ír hagyományok inkább a zenében élnek tovább, Paul McAuley dobkészítőmester ragasztószagú műhelyében. A kelta motívumok és sárkányok közé beugrálta magát egy ausztrál erszényes is.

Mióta leáldozott a valaha virágzó tengerihínár-biznisznek, sütkérező fókák vették át az uralmat a dolgos írektől Rathlin-sziget partjain. A romos parti házat még ma is sárgás hínárkupacokon átlépve lehet megközelíteni, de a tengeri növény, amelyből egykor üveggyártáshoz, fényképészethez, fertőtlenítésnek szükséges kemikáliákat vontak ki, az 1920-as évektől már haszontalanul gyűlik. A technika fejlődésével olcsóbb módszereket találtak a vegyi anyag előállítására, és a kis sziget hanyatlásnak indult.

Kilométereket gyalogolhatunk a zöldben anélkül, hogy bárkivel is találkoznánk. A tehenek gyanakodva és néha fenyegetően méregetik az idegent. A szigeten legfeljebb százan élnek: farmerek, a révész, a bártulajdonos. Rathlin három világítótornya is kiürült már, a magányos őrök rég nyugdíjba mentek, a jelzőfények automatizáltan villódznak.

A fotóra kattintva még több kép a szigetről!

Azok a kevesek, akik nem pártoltak el a kis szigettől, főleg idős emberek. Szociális segítő járja autójával és lelkesen vakkantgató fekete ebével a vidéket, látogatja a magányos öregeket. Csak négy gyerek lakik itt, de nekik saját általános iskolájuk van, pedig motorcsónakkal alig negyed óra a tengeren Ballycastle. Szombaton a srácok a megfeneklett mentőhajó balesetének helyszínén sertepertélnek.

Skippy és a dobkészítő mester

A szigetre csak naponta kétszer jár komp. Ballycastle-be végül egy kiránduló család visz vissza bennünket, saját motorcsónakjukon. Paul McAuley, a zenés pubban megismert bodhrándob-készítő már vár a műhelyében. Az ötvenes Paul farmerben nyit ajtót, az otthonát elnézve le sem tagadhatná a mesterségét. Az előszobában sorakoznak a kész-és félkész hangszerek, a műhelyben pedig megcsap a ragasztó erős szaga.

"Na, fogja csak meg" - nyom a kezembe egy pergamenszerű, hártyás körlapot. Preparált, Olaszországból hozott kecskebőrt tartok a kezemben. Más vastagságú a hím, és más a nőstény állatok földi maradványa. Ezt feszíti föl a mester a hajlítható kőris-vagy nyírfából készült keretre. Paul régebben használt őzbőrt is, amit helyi vadászoktól kapott. Mutat egy fényképet, amin épp egy még véres őzbőrrel foglalatoskodik, az arcán undor. "Inkább lemondtam róla" - magyarázza. Érthető, a kecskebőr már tisztítva jut el hozzá.

Egy egyszerűbb dob elkészítése kilenc napba telik. Némelyik hangszerre színes képeket is fest Paul barátja. A megrendelő kitalálhatja, milyen mintát szeretne, de nem minden kívánságot lehet teljesíteni, arckép-festést például nem vállalnak. A favoritok közé tartozik viszont a farkas, a sárkány, a tájképek és a különféle kelte motívumok. Paul büszkeségét, három saját hangszerének egyikét kenguruk díszítik. "Itt ugrál Skippy" - tréfálkozik a mester ugrándozást imitálva a dobbal. Skippynek sajnos tényleg sok köze lehet a dobhoz, nem csak a képmását adta hozzá. A hangszerritkaság kengurubőrből készült.

A bodhrán dobon több mint ezer éve játszanak Írországban. Néha ütővel, néha puszta kézzel szólaltaják meg. Az ír népzenében nem az ütőhangszeres dolga, hogy diktálja a ritmust, azt a dallam rejti magában, az ütős csak kiemeli. A dallam felidézése, dúdolása nélkül nem is lesz senkiből jó bodhrános. Gyakorlatlan kézzel csak idegesítő kopácsolást tudok előcsalni a dobból, pedig Paul türelmesen tanítgat. Virtuóz csuklómozgását látva mégis inkább csak az esélytelenség érzése nő: ezt lehetetlen utánozni. Paul vigasztal: "Eleinte mindenki ilyen béna."