Rémember: Mindent egy lapra tettünk fel

A Rémember zenekar évtizedes itthoni próbálkozás után ment ki Londonba, azóta keveset hallottunk az együttesről, mely ugyan épp nemrég készített egy közös videoklipet az angol Riddler együttessel, de ezt leszámítva nem sok hírt kaphattunk a brit fővárosban szerencsét próbáló magyar együttesről. Londonban a Rémember gitárosával, Szabó "Geiger" Gergellyel beszélgettünk a zenekar legutóbbi három nehéz évéről.

Kezdjük az elején: mikor tettétek át a székhelyeteket Londonba és mit vártatok ettől a kalandtól?
- 2005 márciusában jöttünk ki, és ha valaki meghallgatja a zenénket, az hamar rájön az okára. A magyarországi piac és a zenénk finoman fogalmazva nem egymásnak vannak teremtve. Úgy is mondhatnám, hogy piaci kényszerből léptük meg ezt, valamint azt sem szerettük volna, hogy egy ország határai közé legyünk szorítva, otthonról pedig nehéz volt "becsatornázódni" a nemzetközi zenei életbe, hiába koncerteztünk egy csomót Európa-szerte. Az EU-csatlakozás után 10 hónappal keltünk útra, azelőtt lehetetlen lett volna az ilyesmi, bár így se volt könnyű. Ami még fontos szerepet játszott a kijövetelünkben, az az, hogy az EMI szerződtetett dalszerzői voltunk, és ígéret volt rá, hogy a kiadó valamilyen formában segít majd bennünket. Egyébként az MTV Europe-on több klipünk is ment előtte, ez is bátorítást adott.

Milyen segítséget vártatok a kiadótól pontosan?
- Evidensnek vettük, hogy valamit azért segítenek: mondjuk felraknak egy válogatás CD-re, előzenekarként léptetnek fel, vagy valami ilyesmi. Ezek nem jöttek, hanem csak annyit mondtak, hogy koncertezzünk, és majd megnéznek, ha már elég menő helyeken játszunk. Aztán elég kemény munkával eljutottunk olyan felkapott helyekre, mint a Koko vagy a Barfly, de mégsem jöttek le, gyakorlatilag eltűntek. Mi egyébként úgy mentünk ki, hogy adunk magunknak hat hónapot, ezalatt önerőből megpróbáltuk a lehetőségekhez mérten felfuttatni a zenekart, de mindezt úgy, hogy minden egzisztenciánkat feladtuk otthon, barátnőinket is otthon hagytuk, szóval tényleg mindent egy lapra tettünk fel. Azt vártuk, hogy ezalatt ők megnézik, hogy eladható-e, amit csinálunk, vagy sem, és ha nem, akkor hazamegyünk. Csakhogy mi pont hat hónap után kerültünk be a Kokóba, és akkor azt hittük, hogy ez amolyan fordulópont, de a kiadó ekkor tűnt el teljesen, noha sokáig hitegettek bennünket. Nagyon udvariasak voltak, mint a britek általában, de nem mondtak nemet, se igent, és ezt akkor még nem tudtuk, hogyan is kell kezelnünk. Egyébként bizonyos jogok még most is az EMI-nál vannak, de például az opciós jog, melynek értelmében minden új szerzeményt kötelesek vagyunk nekik bemutatni, az időközben lejárt.

De nem csak arról van szó, hogy nem láttak fantáziát a zenekarban?
- Persze, de ennél többről is. Ezzel ugyanis az a gond, hogy exkluzív szerződtetett szerzőik voltunk, és szépen kerestek pénzt is rajtunk Magyarországon. Abban viszont nem voltak érdekeltek, hogy munkával segítsék a karrierünket, nekik ez a felállás megfelelt. Amíg otthon voltunk, addig nem tudtuk őket rávenni, hogy együttműködjünk, azt hittük, ez innét könnyebb lesz, de tévedtünk. Az első ember, a basszgitárosunk, Máté egy év után ment haza: addig mindenki megtakarított pénzből élt, de aztán fél év után Fibula, az énekesünk elkezdett dolgozni fogorvosként, majd később el is költözött Skóciába, jelenleg is ott él. Most év végén pedig Áron, a tesóm, aki a dobosunk, hazaköltözött Magyarországra. Egyrészt egzisztenciális okokból, másrészt viszont azért is, hogy hazavigye a tapasztalatokat, mert azt viszont rengeteget szereztünk.

És akkor hogyan működik most a zenekar?
- Én maradtam itt egyedül, de ettől még a zenekar továbbra is működik, csak ilyen páneurópai produkciós csapat lett belőle, helyi zenészekkel dolgozunk. Fontos tanulság, hogy otthon hiába vagy akármilyen zenekar, még ha akár a legnagyobb sztár is vagy otthon, az itt nem érdekel senkit. Ha tényleg kivételes zenész vagy, mondjuk Liszt Ferenc újraszületne, akkor talán őt elismernék, de egyébként a nulláról indulsz.

Az utóbbi időben elsősorban jogi huzavonáitok kapcsán lehetett hallani rólatok. Pontosan miről szól ez a történet?
- Mi is itt kint jöttünk rá, hogy gyakorlatilag kettős mércével mérik a zenészeket. Az a szerződés, amit otthon kötött velünk az EMI, az köszönőviszonyban sincs azzal, amit itt Angliában kötnek a zenekarok a kiadókkal. Az a szerződés, amit otthon kötöttünk, az itt semmit nem ér, egy itteni jogász meg is mondta, hogy gyakorlatilag vécépapír, a zenészt védő kitételek teljesen hiányoznak belőle, míg a brit zenekarokkal kötött szerződések már sokkal több jogot biztosítanak az előadóknak és a szerzőknek. Felhívtuk rá az otthoniak figyelmét, válaszul a fél országot magunkra haragítottuk, valódi darázsfészekbe nyúltunk. De ha Magyarország Európába akar integrálódni, akkor harmonizálni kell minden ilyen gyakorlatot, és nem lehet, hogy kedvezőbb szerződéseket ír alá egy lemezcég az egyik városban, mint a másikban. A magyar zenész szakszervezettel végül is sikerült tárgyalnunk, továbbították is a problémát a szakminisztériumnak, így a labda most Hiller Istvánnál van. Az is kiderült, hogy az itteni jogdíjakat képtelenség megszerezni az angol jogvédőtől, erre még nem lett precedens kidolgozva, és ez sem csak bennünket érint. Itt már államszinten sincs szabályozva a folyamat, pedig ez nagyon fontos, hiszen az igazi pénz a jogdíjban van. Erre sok előadó csak későn jön rá, amikor már aláírta azt a szerződést, ami őt gyakorlatilag megfosztja a művei lejátszása után járó jogdíjak kontrolljától. Jogdíj pedig ugyebár minden nyilvános lejátszás után jár, és óriási pénzt jelent még otthon Magyarországon is (ezt az Artisjus gyűjti be és osztja szét), el lehet képzelni, hogy mekkora pénzről van szó Nagy-Britanniában. Momentán csak reménykedni tudunk abban, hogy az Európai Uniónak köszönhetően ezek a diszkriminatív különbségek majd előbb vagy utóbb megszűnnek.