Vitatják a sztársebész mennyei utazását

Vágólapra másolva!
A halál torkából visszatért emberek víziói nem azért hasonlóak, mert mindannyian a mennyországban tettek látogatást, hanem azért, mert az agy jellegzetes módon reagál a halálközeli élményre. Ez a lényege azoknak a kritikáknak, amelyek egy idegsebésznek a mennyországban tett állítólagos utazásáról szóló beszámolója nyomán születtek.
Vágólapra másolva!

Két hónappal ezelőtt címlapsztori volt a - nyomtatott formában rövidesen megszűnő - Newsweekben Eben Alexander idegsebész beszámolója azokról a látomásokról, amelyeket egy súlyos bakteriális agyhártyagyulladás során, állítása szerint kómában látott. Alexander azt állította, hogy agykérge a vízionálás ideje alatt "inaktív" volt, ezért halálközeli látomásai arra utalnak, hogy létezik a szürkeállománytól független intellektus, vagyis az ember egy része túléli az agyhalált.

Klasszikus halálközeli élmény volt a kritikusok szerint

Látomásait - amelyben rózsaszín felhők közt repkedő, csillogó lények, áradó örömzene, szeretet és egy gyönyörű, kékszemű fiatal nő szerepeltek - Alexander a túlvilág létezésének bizonyítékaként tálalta. Szavainak súlyát sokak számára növelte, hogy egy jónevű idegsebészről van szó.

Tudományos körökben azonban Alexander állításait élesen kritizálták, olvasható a Scientific American legfrissebb számában. Több idegtudós is rámutatott, hogy teljesen megalapozatlan a feltételezés, hogy Alexander agykérge "inaktív" volt, ugyanis azok a vizsgálatok, amelyek beszámolója szerint "nem jeleztek aktivitást" (CT-felvételek és neurológiai vizsgálatok), ennek megállapítására nem is alkalmasak. Az aktivitás vizsgálatára úgynevezett funkcionális vizsgálatokra, például fMRI-re, PET-re vagy EEG-re lett volna szükség, amelyekről Alexander említést sem tesz.

A kritikusok rámutatnak, hogy amit Alexander átélt, az egy klasszikus halálközeli élmény volt, és szerintük a halálközeli élmények legtöbb tünete tudományosan megmagyarázható. Ma már ismert például, hogy mely agyterület károsodása vagy éppen mesterséges ingerlése váltja ki a szellemekkel való találkozás vagy a testenkívüliség élményét (erről bővebben egy másik Scientific American cikkben lehet olvasni).

A halálközeli élményhez nem kell életveszély

Ahhoz, hogy halálközeli élményben legyen része valakinek, nem is kell feltétlenül valós életveszélybe kerülnie. 1990-ben egy, a Lancetben közölt vizsgálatban olyan emberek egészségügyi adatait elemezték, akiknek sérülés vagy betegség miatt halálközeli élményben volt része. Az találták, hogy 58 olyan betegből, akik halálközeli élményekről számoltak be, 30-nál egyáltalán nem állt fenn a halál veszélye, bár az illetők valóban azt hitték, hogy "végük van".

Hogy miért reagál az agy ilyen különös víziókkal a halálra (vagy a vélt halálra), arra a cikkben megszólaló idegtudósok szerint egyszerű a válasz: a halál félelmetes. Szerintük elképzelhető, hogy a halálközeli élmények pszichológiai és fiziológiai válaszreakciók erre az ősi félelemre, amelyek során nyugtató hatású és eufóriát kiváltó vegyületek termelődnek az agyban, hogy csökkentsék a traumát. A víziók neurológiai gyökerét támasztja alá az is, hogy a halálközeli élményekhez meglepően hasonlókat váltanak ki egyes drogok és gyógyszerek, például egy nagyobb dózis ketamin.

Márpedig ha ugyanolyan élményeket él át valaki tudatmódosító szerek hatására, mint egy haldokló, akkor mindkettőjük esetében illúzió, hogy belépnek a mennyek kapuján. Szent Péter bizonyára meg tud különböztetni egy haldoklót egy hallucinálótól - írja Kyle Hill idegtudós a Scientific American-ben megjelent kommentárjában.