Forradalmasítja a pszichiátriai betegek gyógykezelését a sokarcú oxitocin, vagy inkább csak árt annak, aki segítséget remél tőle? Különösen az autisták kezelésében felfokozott a várakozás, és bár a kísérletek még el sem indultak, türelmetlen szülők ezrei máris receptre íratják fel a hormont az Egyesült Államokban.

Az oxitocin több mint fél évszázada leírt, jól jellemzett hormonhatású vegyület, amelyről azt gondolhattuk, már az unalomig ismerjük - újabban mégis lázban tartja a tudományos fórumokat.

Rég tudott funkciói - a szülés során a méhizomzat összehúzódásának elősegítése, valamint a szoptatás során a tejkilövellés serkentése - mellett ugyanis az idegtudósok és pszichológusok figyelme újabban a hormon korábban ismeretlen, a társas viselkedés szabályozásában játszott szerepére irányul. Úgy tűnik, az oxitocin hatása alatt az emberek jobban megbíznak egymásban, és hajlamosabbá válnak az együttműködésre, miközben fokozódik érzékenységük a környezetükből érkező társas jelzésekre.

Az oxitocin új arcának megismerése után fellángolt az érdeklődés a vegyület lehetséges gyógyászati alkalmazásai iránt, ugyanis a szociális viselkedés zavarai több pszichiátriai kórkép velejárói. Az autisták képtelenek azonosulni mások belső állapotaival; az ún. "borderline" személyiségzavarban szenvedők társas kapcsolatait kóros kötődések és szorongások terhelik; a szkizofrének kényszerképzeteket alakítanak ki az őket körülvevőkkel kapcsolatban. Mégis, jelenleg egyetlen, a pszichiátriai kezelésben alkalmazott gyógyszer hatása sem irányul közvetlenül a társas viselkedés befolyásolására.

A kísérletek még el sem indultak, már írják receptre a hormont

Különösen az autisták kezelésével kapcsolatban felfokozottak a várakozások, s ez év tavaszán meg is kezdődhet egy 300 érintett gyerek bevonásával végzendő klinikai teszt. A kísérlet még el sem indult, ám az oxitocinban utolsó reményt látó türelmetlen szülők ezrei máris meggyőzték orvosukat az orrspray formájában alkalmazható oxitocin felírására, amelyet az Egyesült Államokban receptre kiváltható gyógyszertári készítményként forgalmaznak.

A hozzáértők közül azonban többen óvatosságra intenek a szer átgondolatlan alkalmazásával kapcsolatban. A kísérletek tanúsága szerint ugyanis az oxitocin bizonyos körülmények között éppen az antiszociális magatartásformákat, például az agressziót erősíti. A szer hatása függeni látszik az egyéni genetikai adottságoktól és a pszichológiai állapottól is. A hosszú távú kezelés kimenetele pedig, különösen, ami a fejlődő agyra gyakorolt befolyást illeti, még nagymértékben tisztázatlan.

Serdülőként néhány héten át oxitocintartalmú orrspray-vel kezelt hím pockok például párkapcsolati zavarokat mutattak a későbbiekben. Ezért a kutatók egy része az oxitocin széles körű - és főleg a gyermekekben történő - alkalmazásával megvárná, amíg több részlet tisztázódik a hormon hatásának fejlődéstani vonatkozásaival kapcsolatban. A klinikai kísérletek kezdeményezői ellenben úgy látják, hogy már most is elegendő tudományos érv szól az oxitocin gyógyászati használhatósága mellett - különösen azokban az esetekben, ahol más beavatkozási lehetőség nem ismert.

Az oxitocin erősíti a kötődést, növeli a bizalmat

Az oxitocint az agy egyik evolúciósan ősi központja, a hipotalamusz termeli. Innen kerül a hormon a hipofízisbe, majd a véráramba, s a célszervekhez eljutva kifejti hatását: serkenti a méhösszehúzódást és a tejelválasztást. Legalábbis ennyit lehetett róla tudni nem sokkal ezelőttig. Egyébként az oxitocin volt az első peptid, amit sikerült szintetikus úton előállítani: ez a ma már rutinnak is egyszerű feladat 1955-ben még kémiai Nobel-díjat termett Vincent du Vigneaud amerikai biokémikusnak.

Elsőként megismert szerepeiből kiindulva hamar elkezdte foglalkoztatni a kutatókat, vajon közreműködik-e az oxitocin magasabb szinten is a párválasztásban és az utódgondozásban. Már az 1970-es évek végén, a '80-as évek elején kimutatták, hogy birkákban és patkányokban az oxitocin elősegíti az anya-utód kötődés kialakulását.

Forrás: AFP

Az 1990-es években aztán pockokon kísérletezve a párkapcsolati kötődésben játszott hasonló szerepét is sikerült igazolni. (A kutatás alanyául választott észak-amerikai préripockok - a legtöbb rágcsálóval ellentétben - életre szóló partnert választanak maguknak, s utódaikat a szülők együtt nevelik - bár a hűtlenség az ő berkeikben sem ismeretlen). Tovább bővült a kör 2000-ben, amikor kiderült, hogy génmódosítás nyomán oxitocint nem termelő egerek képtelenek társaik egyedi azonosítására. Ezzel világossá vált, hogy az oxitocin társas viselkedésben játszott szerepe túlmutat a reproduktív tevékenységek keretein.

Bár ezek a következtetések elég fontosak voltak ahhoz, hogy ma már minden jobb tankönyv említést tegyen róluk, az igazi oxitocin-divathullámot az emberi kísérletek indították el. 2005-ben a Nature számolt be Ernst Fehr zürichi professzor szituációs játékáról, amelyben egyetemi diákoknak kellett arról dönteni, mennyi pénzt bíznának egy idegenre egy olyan helyzetben, ahol mind a várható nyereség, mind az esetleges veszteség arányos volt az összeg nagyságával.

Azok a diákok, akik a játék előtt oxitocintartalmú orrspray-t kaptak, több bizodalmat fektettek az idegenbe, mint azok a társaik, akiknek csak a vivőanyagot permetezték az orrukba. Fehr munkája hasonló kísérletek sokaságát inspirálta, melyek nyomán az a kép rajzolódott ki, hogy az oxitocin nemcsak a bizalmat és a kooperációra való hajlamot erősíti, de a társas jelzésekre való fogékonyságot is, például az arcok felismerését vagy a képességet mások szándékának kifürkészésére pusztán a tekintetükből való olvasással.

Csekély sikerek az autizmus kezelésében

Az eredmények rövid időn belül megindították a gyógyászati alkalmazásban gondolkodók fantáziáját. Az első olyan tanulmány, amelyben autista gyerekek és fiatalok oxitocinkezeléséről számoltak be, 2009 végén látott napvilágot. Ebben a Sydneyi Egyetemen az Adam Guastella klinikai pszichológus vezette kutatócsoport 12 és 19 év közötti autista fiúknál próbálkozott oxitocintartalmú orrspray egyszeri adásával.

A placebo-kontroll csoport tagjaihoz képest az oxitocinkezelésben részesültek szerény mértékben bár, de jobban teljesítettek egy a szociális képességeket felmérő jól ismert tesztben, melynek lényege, hogy arcokról készült, kitakart fotókon, pusztán a szem kifejezése alapján ki kell találni az illető érzéseit. Azonban a javulás nem volt átütő: a kezelt autisták átlagos teljesítménye 45 százalékról 49 százalékra nőtt, míg a nem autisták rendszerint 70 százalék fölötti pontszámot érnek el az effajta feladatokban. Ezzel összevethető, vagyis csekély sikereket tudtak felmutatni a későbbi, immár felnőtt autistákon végzett kísérletek is.

Fontos azonban rámutatni, hogy miközben a közölt tanulmányok túlnyomó többsége az egyszeri oxitocinkezelés néhány órán belüli hatását vizsgálta laboratóriumi körülmények között, az igazi kérdés sokkal inkább az, hogy a hormon tartós adagolása vajon képes-e a kóros viselkedés helyreállítására a való életben.

Közelebb visznek a megoldáshoz azok a legfrissebb kutatások, amelyekben Guastelláék és mások heteken vagy hónapokon át naponta alkalmazandó oxitocinorrspray-t adnak autista betegeiknek. Az idén tavasszal induló, minden eddiginél nagyobb szabású kísérletben pedig 300, 3 és 17 év közötti autista gyerek fog hat hónapon át napi kétszer oxitocint (vagy placebót) kapni, majd a felmérés folytatásaként valamennyi résztvevő további 6 hónapon át részesülni fog a kezelésben. A kísérlet során a kutatók különös figyelmet fognak fordítani minden esetleges mellékhatás felderítésére, és a legkülönbözőbb szempontok alapján fogják értékelni a gyerekek szociális viselkedését.

Kétélű fegyver az oxitocin

Ám távolról sem az autizmus az egyetlen olyan betegség, amelynek a kezelésében áttörést várnak az oxitocintól. A klinikai kipróbálásokat számon tartó amerikai kormányzati portálon 44 oxitocinnal zajló neuropszichiátriai kísérlet szerepel, s ezek háromnegyede más rendellenességek gyógyítására irányul. A szkizofrén betegeknél például, akik gyakran tévképzetekben szenvednek, és nehezen igazodnak el a társas kommunikációban, az oxitocin a korai stádiumú kísérletek tanúsága szerint enyhíti a pszichotikus tüneteket, és javítja a társas helyzetek feldolgozását.

Az oxitocin alkalmazási körének ugyanakkor korlátot szabhatnak azok a megfigyelések, amelyek szerint nem minden szociális viselkedési zavarban egyformán pozitív a hormon hatása. Egyes szakértők szerint az oxitocin valójában kétélű fegyver: fokozza ugyan a kötődést azok között, akik eleve egy csoporthoz vagy közösséghez tartoznak, de erősítheti az ellenszenvet a csoporton kívüliekkel szemben. Ez pedig nem éppen az, amit egy társas kapcsolati zavarban szenvedőknek szánt gyógyszertől elvárunk.

De még a kötődés erősítése sem feltétlenül válik minden beteg előnyére. A "borderline" személyiségzavarban szenvedők például azért létesítenek nehezen kapcsolatot, mert abnormális mértékű szorongást vált ki bennük a kötődés tárgyát képező személytől való elválás vagy elválasztás. Náluk ezért valószínűleg visszafelé sülne el az oxitocinkezelés, hiszen ők eleve hiperérzékenyek egyes társas jelzésekre, hát még, ha fokozzák bennük a kötődés iránti vágyat.