Új pszichés betegség terjed Japánban

2013.07.11. 11:17

A becslések szerint akár hárommillió olyan fiatal is élhet Japánban, aki hónapokra, sőt akár évekre önszántából saját szobájába zárkózik, és onnan szinte ki sem mozdul. Környezetük általában tehetetlenül szemléli ezt az önkéntes remeteséget, pedig a helyzet magától ritkán oldódik meg.

Hikikomori - így hívják Japánban azokat a fiatalokat, akik a társadalomtól visszahúzódva, szobájukba zárkózva élnek hónapokig, évekig, sőt extrém esetben akár évtizedekig. Bár a teljes szociális visszahúzódáshoz vezető út egyénenként változó, a folyamatot legtöbbször az indukálja, hogy a tizenéves fiatal kimarad az iskolából. A tanulmányok félbehagyása miatt a tinédzsert bűntudat gyötri - amelyet szülei is erősíthetnek -, majd a rá nehezedő nyomás miatt először tágabb környezetével, később barátaival és ismerőseivel, végül saját szüleivel is megszakítja a kapcsolatot, és tartós egyedüllétre rendezkedik be a szobájában.

A hikikomori nem teljesen újkeletű jelenség: az 1990-es években Tamaki Saito japán pszichiáter kezdte alaposabban vizsgálni, miután meglepően sok szülő fordult hozzá segítségért az iskolából kimaradó, szobájába elzárkózó gyermekével kapcsolatban. Az érintettek többnyire középosztálybeli családból származó, 15-16 év körüli fiúk voltak, akiknek helyzetét a szakma akkoriban nem önálló, speciális megközelítést igénylő viselkedésmintaként, hanem egyéb problémák velejáró tüneteként kezelte. Az elmúlt 20 évben az esetek száma folyamatosan nőtt, és mára a probléma az óvatos felmérések szerint legalább 1 millió embert, más becslések szerint viszont elérheti a 3 milliót is. A hikikomorik átlagéletkora is megváltozott, ma már az érintettek harmada 30 évnél idősebb.

Japánban egyre több a hikikomori.Forrás: AFP/Laurence Mouton

Miért zárkóznak be?

Míg a kiváltó ok gyakran banális (rossz érdemjegy, elrontott vizsga vagy szerelmi csalódás), a társas kapcsolatok teljes megszakítása mélyen gyökerező szociális félelmekről árulkodik - idézi Saito professzort a BBCcikke. Egy nyugati ember számára valószínűleg elképzelhetetlen, hogy egy rossz vizsgaeredmény miatt akár évekig ne menjen ki az utcára, de Japánban eltérő társadalmi erők működnek. Egy teljesítményorientált országban, ahol kiemelt fontossággal bír a közösség megbecsülése és véleménye, akár egy kisebb kudarc miatt is könnyen érezheti magát a fiatal a társadalom csődjének. Ettől az érzéstől pedig még jobban elveszti önbizalmát, és az idő múlásával egyre nehezebbé válik számára az emberekkel való találkozás.

Szintén fontos mozgatórugója lehet a hikikomori-jelenségnek a japán családi kapcsolatokat általában jellemző függőség: a nők a hagyományoknak megfelelően a házasságkötés után elhagyják a szülői házat, a férfiak viszont gyakran egész életüket a szülői házban töltik. A japán családokban elképzelhetetlen, hogy egy agresszívan vagy gyerekesen viselkedő, egész nap otthon ülő, „bukott” 20-30 éves fiatalt szülei az utcára tegyenek.

A társadalmi átmenet törésvonalán

A hikikomori-jelenség arra is rávilágít, hogy Japánban a társadalmi változások nehezen tudnak lépést tartani az átalakuló gazdasági környezettel. A 80-as évek japán gazdasági lufija az utóbbi két évtizedben leeresztett, és a recesszió nem várt társadalmi problémákat is felszínre hozott: a jó jegyek, a jó diploma és a szorgalom többé nem jelentett életre szóló biztos munkahelyet, és egy egész generációnak kellett szembenéznie a létbizonytalansággal. Egyre többen kényszerülnek alkalmi munkákból megélni, a társadalom stabilitáshoz szokott, konzervatív része viszont a munkájukat gyakran váltogató fiatalokat egy szinten kezeli az állástalanokkal (és a szobájukba zárkózott fiatalokkal), ami tovább csökkentheti az újra beilleszkedés iránti motivációt.

Tamaki Saito szerint a hikikomori állapot olyan, mint az alkoholizmus: a megfelelő szakmai hálózat nélkül a probléma nem kezelhető. Egy kimozdulni nem akaró fiatalon nem segít a szép szó vagy az elkeseredett meggyőzés, de az erőszakkal utcára cipelés sem - ilyenkor nincs más megoldás, mint újraépíteni a szülő-gyermek kapcsolatot. Ha ez sikerül, és a fiatal eljut végre egy szakemberhez, akkor az egyénre szabott terápia és csoportfoglalkozás apránként visszasegítheti a társadalomba.