Megállj, szólok apádnak!

2013.12.01. 14:06

A jutalmazás és a büntetés értelme az, hogy iránytűt, útmutatást nyújtson a gyereknek arról, hogy hogyan kell viselkedni. Nem lehet csak dicsérettel nevelni, de a nadrágszíj és a nádpálca korszaka is lejárt. Hogyan adjunk világos jelzéseket, kapaszkodókat a gyereknek?

Míg néhány évtizede a jutalmazás és a büntetés a neveléssel foglalkozó szakkönyvek központi kérdése volt, mára meglehetősen egyoldalú álláspont uralkodott el e tekintetben. Még a szakemberek közül is sokan táplálják a hiedelmet, hogy lehetséges csak dicsérettel nevelni, a büntetés, korlátozás feltétlenül kerülendő.

A büntetés mellett a gyerekek rosszalkodásáról való diskurzus is a politikai korrektség áldozata lett. Helyette az újabb tankönyvekben szaporodnak a diagnózisok: „hiperaktivitás”; „szembeszegülés- zavar”; „gyermekkori viselkedészavar”. Kérdés, valóban a gyerek tiszteletét jelenti-e, ha nem rossznak, hanem betegségnek minősítjük a viselkedését? Hiszen ha beteg, akkor nem tud változni sem. Akár gyerek, akár felnőtt valaki, csak akkor tud változtatni a viselkedésén, ha tudja, mi a baj vele, hol ütközik mások érdekébe, akaratába.

A toporzékoló óvodást ne halmozzuk el szeretettel

A jutalmazás és a büntetés értelme pontosan az, hogy iránytűt, útmutatást nyújtson a gyereknek. Már csak ezért sem nélkülözhető egyikük sem: nincs olyan gyerek, aki alkalmanként ne tenné próbára a szülei türelmét. Ezért nem követendő az a tanács, hogy a szembeszegülő, dührohamot produkáló kisóvodást halmozzuk el szeretettel. Tévedés, hogy a toporzékoló két-három évesek szeretetre vágynak: lehet, hogy így van, de az ellenállás nem ezt jelenti.

Forrás: AFP/Patrick Pleul

A gyerekek, mint minden emberi lény, keresik a saját pozíciójukat a szociális térben, próbálkoznak, hogyan érvényesíthetik a szándékaikat. A felnőttek gyakran elálmélkodnak a képtelen ötleteiken, amelyekhez sokszor indulatosan ragaszkodnak: szandálban akarnak menni az óvodába télen, azonnal villamosra akarnak szállni a kertkapuban. Mivel a dolgok értelmét még nem látják át, voltaképpen mindegy, hogy mit követelnek, a cél annak a megtapasztalása, hogyan reagál a környezet. Ezért nem jó megoldás, ha a szülők megpróbálnak eleget tenni a gyakran lehetetlen óhajoknak, sokkal hasznosabb, ha világosan jelzik a gyerek számára, hogy a kívánsága nem teljesíthető.

Sok gyerek problémája a túljutalmazottság

A jutalom és a büntetés is sokféle lehet. A jutalom értéke nemcsak annak a függvényében változik, mennyi pénzt adtunk érte a boltban, azon is múlik, ki adja, kinek, milyen szituációban. Nemcsak a büntetés, a dicséret is lehet megalázó, ha olyasmire vonatkozik, ami a megdicsért számára nem volt „kihívás”, vagy nyilvánvalóan nem az ő érdeme.

Így például az óvodások (és a testvéreik) nem feltétlenül örülnek neki, amikor a rokon vagy ismerős a szépségükről áradozik. A gyorstalpaló szülői tréningek, guruk által javasolt állandó dicséret gyorsan értékét veszti - valamennyien emlékezünk rá, mennyire lenéztük az iskolában azt a tanárt, aki mindenkinek jó jegyet adott.

Sok gyerek problémája éppen a túljutalmazottság: a vágyaik teljesülnek, mielőtt kimondták volna őket. Pedig a várni tudás, a dolgokért való megküzdés képessége az egyik legjobb útravaló az életben. A teljesítményt követő helyeslés, a szülő látható öröme és büszkesége többet ér, mint a sok ezer forintos tárgyak.

Fejezzük ki érzéseinket, riadalmunkat, amikor valamit megtiltunk!

Nem érdemes azokat a csodamódszereket követni, amelyek kerülendőnek tartják az érzelemnyilvánítást a nevelésben. „Értő meghallgatásra” alkalmanként szükség lehet, de az esetek többségében a gyerekek számára hallatlanul fontos jelzések a szülő őszinte érzelmei. Kutatási eredmények rámutatnak, hogy a kisgyermekek veszélyes tetteinek megakadályozásában nem önmagában a tiltás, hanem a szülő látható riadalma volt hatékony, a közönyös hangú tiltásra jóval kevesebben reagáltak.

Az érzelmeket azért sem érdemes leplezni, mert az őszintétlenség nem működik a szülő-gyerek kapcsolatban. A gyerekek észreveszik a szerepjátszást, és alaposan megzavarja őket. A szülői aggodalom, vagy adott esetben indulat természetes dolog, ahogyan a szülői öröm és büszkeség is. Az érzelmeket nem leplezni kell, hanem meg kell találni a kezelésük, közlésük módját. A gyerekek azt is a szülői minták alapján tanulják, hogyan lehet felülkerekedni a haragjukon, hogyan lehet másokkal a nemtetszésüket úgy közölni, hogy ne legyen súlyos sértés belőle.

A nevelés türelemjáték, nem várható azonnali eredmény

A büntetés ellenzői gyakran hivatkoznak rá, hogy a büntetés nem éri el a célját. „Tegnap megbüntettem a kisfiamat, nem nézhetett filmet, mert kilocsolta a kádból a vizet, és tessék: ma ugyanazt teszi" – panaszolja egy blogíró anya.

Tudomásul kell venni, hogy a jutalom és a büntetés nem úgy működik, mint az orvosságok. A nevelés türelemjáték, nem várható azonnali eredmény. A tiltások fokozatosan válnak belsővé, az önszabályozás felépülése hosszú folyamat (és ismerünk felnőtteket is, akiknél hiányos).

A gyerek sokszor azért is bűntudatot érez, amit nem ő tett

Egy másik aggály a büntetéssel szemben, hogy bűntudatot ébreszt. Csakhogy a bűntudat egyáltalán nem kóros jelenség, éppen ellenkezőleg: a bűntudat nélküli emberek a betegek. Más kérdés, hogy a gyerekek gyakran éppen olyasmi miatt éreznek bűntudatot, amiről egyáltalán nem tehetnek. Gyakran tapasztalható, hogy 4-6 éves gyerekek magukat okolják a szülők között kialakult konfliktusért, azért, mert ők maguk, a testvérük, vagy valamelyik szülő súlyosan megbetegedett.

Ilyenkor természetesen mindent meg kell tenni a bűntudat feloldására. Rendkívül kártékony, amikor ilyen helyzetben az elkeseredett szülő még fokozza is ezeket a nyomasztó érzéseket. („Azért vesztünk össze, mert nem tanulsz az iskolában!")

A két alapelv: az igazságosság és a következetesség

A büntetés akkor ébreszt ellenállást és dacot, ha túlzó, igazságtalan, vagy megtorlásjellegű. Fontos, hogy a gyerekek lássák a tiltás vagy büntetés értelmét, mindig társuljon hozzá a gyerek életkori fejlettségének megfelelő magyarázat – ha erre törekszünk, akkor magunk is kénytelenek vagyunk végiggondolni, igazságosak vagyunk-e?

Mindig fontos tisztázni az előzményeket, és hogy szándékos volt-e: a véletlenségből, ügyetlenségből elkövetett vétségért nem jár büntetés. Kicsi gyerekek esetében azonban nem mindig lehet kiküszöbölni azt a helyzetet, amikor dolgokat azért kell megtenniük, mert az anyjuk vagy apjuk így kívánja.

Ne várjuk egy kétéves gyerektől, hogy értse meg: még betegebb lesz, ha nem veszi be a gyógyszert, a „túlpörgött” kisóvodás váltig tiltakozni fog, ha megpróbálják meggyőzni, hogy ő bizony álmos. A hosszas magyarázkodás, könyörgés csak komplikáltabbá teszi a hasonló helyzeteket. A határozott fellépés ilyenkor nem visszaélés az erőfölénnyel, hanem a szülői felelősség megnyilvánulása.

A büntetésnél különösen érdemes figyelni a következetesség ősi szabályára: ne engedjük meg, amit korábban megtiltottunk, és ne mulassunk azon, amit korábban nehezményeztünk. A túl gyakori fenyegetés, büntetés éppúgy infláció tárgya lesz, mint a tartalmatlan jutalmak, és ráadásul rombolja a jó értelemben vett tekintélyt.

A büntetést megtorlásjellegűvé teszi az is, ha hosszabb idő telt el a szabályszegés után. A „Megállj, szólok apádnak!” - típusú fenyegetések hatástalanok: a helyzeteket lehetőleg ott és akkor kell rendezni, ahol létrejöttek.

A szülő-gyerek kapcsolat ne függjön a gyerek iskolai sikerességétől

Ahogyan a gyerekek cseperednek, még a temperamentumosabbak esetén is ritkulnak a dührohamok, ellenállások, egyre inkább lehet „beszélni a fejükkel”. Az iskolakezdés azonban új problémakört vezet be: ettől fogva egy külső intézmény értékeli a gyereket – és közvetve a szülőt is.

Bár sajnos az iskolai eredmények ma egyre kisebb szerepet játszanak a boldogulásban, a legtöbb családban nagy izgalommal kísérik az iskolai híreket. Kutatási eredmények sokasága tükrözi, hogy a családi támogatásnak komoly szerepe van az iskolai sikerességben, de nagyon fontos, hogy ne a szülő, hanem a gyerek becsvágya működtesse a dolgokat.

Az iskolai sikerekért jár a dicséret, a jutalommal azonban érdemes óvatosan bánni, hiszen az iskolában a gyerek „a munkáját” végzi. A kisiskolás nehézségeire, kudarcára támogatás, odafigyelés, nem büntetés a megoldás. Az iskolai rendbontást a pedagógusoknak kell kezelniük, de nem sokat tehetnek, ha a szülők nyíltan nem működnek velük együtt.

Fontos, hogy a szülő-gyerek kapcsolat ne függjön túlságosan a gyerek iskolai pályafutásától - még problémák esetén sem. A gyereket különösen megterheli, ha úgy érzi, hogy az iskolai teljesítményétől függnek a szülők érzelmei. Ettől nem feltétlenül fog jobban tanulni, inkább tehetetlenséget érez. Könnyen kialakul a rossz kör, amelyben a szülő sérelmezi, hogy a gyerek az „ő kedvéért” sem képes tisztességesen megírni a leckét, a gyerek pedig egyre csalódottabb a szeretet elvesztése miatt.

A nadrágszíj és a nádpálca korszaka véget ért, de a gyerekek ma is a felnőttektől tanulják meg, hogyan viselkedjenek. Kellenek a világos jelzések, jó kapaszkodók.

A szerző gyermekpszichológus