Mindössze pár perc és néhány jól megválasztott kellék szükséges ahhoz, hogy agyunk azt képzelje, hogy egyik karunk márványból van, és ily módon nehéz, merev és alig mozdítható.

Sokáig úgy gondolták, hogy a testkép és az emberi felépítés olyannyira rögzült egymáshoz, hogy agyunk nem tudná feldolgozni egy második fej vagy harmadik kar meglétének érzését. Az 1990-es években azonban ez megváltozott, miután áttörő kutatások bizonyították, hogy az agy különösebb gond nélkül beépít egy extra kezet a testképünkbe.

A harmadik kéz illúziójáról korábban már részletesen írtunk (itt és itt), de a kísérlet lényege röviden annyi, hogy ha egy, az eredetihez hasonló műkezet helyeznek a kutatásban résztvevő személy keze mellé, majd a mű és az igazi kezet látszólag egyszerre érintik meg, akkor az alany a műkéz érintését is „érzi”. Az elmúlt közel két évtizedben a kísérletet számtalan változatban megismételték, és rendre beigazolódott, hogy agyunk a kapott információkból egészen torz testképeket tud alkotni.

Két kéz, de az egyik márványból van

A fenti kísérletek többnyire azt vizsgálták, hogy miként birkózik meg az agy egy oda nem illő extra testrész érzékelésével, olasz szakemberek nemrég azonban kicsit másként közelítették meg a kérdést: vajon azt is elhiszi az agyunk, hogy a meglévő végtagjaink élettelen anyagból vannak?

A milánói Bicocca Egyetem munkatársai a kutatásban résztvevő 23 személyt arra kérték, hogy egyik alkarjukat helyezzék az asztalra. Egy kisebb fallal eltakarták az asztalon nyugvó kart, hogy az alanyok ne láthassák azt, viszont láthatták azt a kis méretű kalapácsot, amellyel a kísérlet vezetője újra meg újra a karjuk felé ütött. Amikor a kalapács megérintette a résztvevők kezére erősített fémből készült fóliát, az alanyoknak a márványon koppanó kalapács hangját játszották be, és ezt körülbelül öt percig ismételték. A kontrollcsoport egyik fele ugyanezt a márványon koppanó hangot hallotta, csak a kalapács érintése és a hanghatás nem volt szinkronban, míg a másik felénél a kalapács érintését egy teljesen más hanghatás kísérte.

Az eredményekből kiderült, hogy az öt perces kísérlet után a résztvevők merevebbnek, nehezebbnek, kevésbé érzékenynek és kissé természetellenesnek érezték a kezüket. Többen azt jelezték, hogy kezük nem mozdítható, és hogy úgy érzik, mintha márványból lenne. A kontrollcsoportokban senki nem számolt be hasonlóról.

Az agynak semmi sem biztos?

A kutatók elmondták, hogy értelemszerűen az agyunk odafigyel a testünkkel kapcsolatos, folyamatosan változó részletekre: például arra, hogy hol helyezkednek el éppen a térben a végtagjaink, vagy milyen azok hőmérséklete. Arra azonban elvileg nem kellene figyelnie, hogy milyen anyagból épül fel a test, hiszen a „hús és vér” jó esetben változatlan. A mostani kísérlet azonban arra világít rá, hogy az agy még egy ilyen alapvető információt sem vesz biztosra.

A korábbi gumikéz-kísérletekhez hasonlóan a mostani vizsgálat is a művégtagok tökéletesítéséhez nyújthat támpontot. Egyrészt könnyebben megérthetjük, hogy miért szokják meg viszonylag egyszerűen a fémből vagy műanyagból készült művégtagot az érintett páciensek, másrészt a hangok (vagy a látás) és az érintés összehangolásán alapuló illúziót is a rehabilitáció szolgálatába lehet majd állítani – mondták a kutatók.