Amerikában egyes orvosok nélkülöző pácienseiknél már nemcsak a konkrét betegséget kezelik, de az életkörülményeiken is próbálnak változtatni. A nincstelenség ugyanis számos egészségi probléma melegágya.

Amikor szegény sorból származó tinédzserek keresik fel a rendelőjében, Alan Meyers bostoni gyerekorvos a szokásos vizsgálat és a szükséges gyógyszerek felírása után – különösen, ha az ifjú páciens mozgási nehézségekkel vagy súlyproblémával küzd – fel szokott tenni egy szokatlan kérdést: „Van biciklid?” A válasz rendesen az, hogy „nincs”,  „épp rossz” vagy „ellopták”. Ilyenkor Meyers valami még szokatlanabbat tesz: receptre felírja nekik a bostoni közbicikliprogram éves tagságát, ami így a 85 dolláros rendes díj helyett csak szimbolikus 5 dollárba kerül. „Ha azt akarom, hogy napi rutinjukká váljon a mozgás, ezzel jóval többre megyek, mintha azt mondanám: szánjanak rá iksz percet mindennap, és csináljanak ezt vagy azt.”

A szegényeket jobban sújtja a mozgáshiány

Meyers jól tudja, hogy a mozgáshiány csak egy a sok egészségi probléma közül, amely a szegényeket jobban sújtja, mint a tehetősebbeket. Az évi 36 ezer dollárnál alacsonyabb bevételűek sokkal kevesebbet mozognak, mint a 80 ezer fölött keresők. A szegényebbek vagy veszélyes környéken élnek, vagy kevés a szabadidejük, esetleg nincsenek parkok a lakóhelyük közelében – a leggyakrabban pedig e tényezők kombinációja érvényes rájuk. A bostoni bicikliprogram – amelyet a város a saját költségvetéséből finanszíroz – jó példa arra, milyen eszközökkel küzdhetnek az orvosok az ellen a súlyosan egyenlőtlen helyzet ellen, amelyet kevés egyetemi tankönyv említ: a szegények betegebbek, és a szegénységük az, ami beteggé teszi őket.

Az alacsony jövedelemből közvetlenül adódó életmódbeli megszorítások elég nyilvánvalóak: még Amerikában is az a helyzet, hogy a szegénységi küszöb alatt élők bevétele a legtöbb városban nem elegendő rendes lakásra, nem beszélve egy edzőtermi bérletről, a mindennapi friss zöldségről-gyümölcsről vagy a színvonalas egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésről. Egy tavalyi tanulmányban kiszámolták, hogy az egészséges étrend napi minimum másfél dollárral többe kerül, mint az egészségtelen.

Forrás: AFP/Spencer Platt

A szegények gyakrabban szívbetegek

Maga a tény, hogy a szerényebb jövedelműek általában rosszabb egészségi állapotúak, senkit sem ér meglepetésként. Az alacsonyabb társadalmi-anyagi státuszúaknak egyebek mellett 50 százalékkal nagyobb esélyük van a szívbetegség kialakulására. Az életkilátás-beli különbségek esetenként egészen szembeszökőek. Amint arra a New York Times egy újságírója nemrég rámutatott, a módosabb virginiai Fairfax megyében a férfiak átlagos élettartama 82 év, a nőké 85 – nagyjából, mint Svédországban –, miközben az onnan alig 350 mérföldre fekvő, jóval szegényebb nyugat-virginiai McDowell megyében a férfiak 64, a nők 73 évre számíthatnak – majdnem, mint Irakban.

Az újabb kutatások alapján úgy tűnik azonban, hogy a nyilvánvaló életmódbeli eltérések mellett a szegénység jóval mélyebb és összetettebb módon is befolyásolja az ember biológiáját. A nincstelenség, a zsúfolt élettér és a kiáltó esélyegyenlőtlenségek megváltoztatják a gének kifejeződési mintázatát. Sőt a szegénységgel járó lelki terhek hatására a szervezet nagyobb mennyiségben termel stresszhormonokat, amelyek idővel kikezdik az immunrendszer ütőképességét.

Az elégtelen táplálkozás, az elszenvedett megpróbáltatások és a környezeti károsító anyagok gyermekkorban ki- vagy bekapcsolnak egyes géneket. Így még azok a gyerekek is, akik látszólag jól viselik a szegénységgel járó terheket –  azok tehát, akik jól teljesítenek az iskolában, és beilleszkednek szociális környezetükbe –, magasabb stresszhormonszintet mutatnak, és a vérnyomásuk, testtömegindexük is magasabb, mint tehetősebb társaiké. „A stressznek való állandó kitettség lassan mintegy beivódik a gyerekekbe és serdülőkbe, és fogékonyabbá teszi őket a betegségekre későbbi életük során” – magyarázza Gene Brody, a Georgiai Egyetem családkutatási központjának alapító igazgatója.

A kritikus pillanatokban rossz irányba fejlődik az agy

A szegény háztartásokban gyakrabban jelentkező gyereknevelési problémák – a gyerekek krónikusan elhanyagoltak, valamelyik szülőjük börtönben ül – rárakódnak az anyagi nehézségekre, és együttesen elérik annak küszöbét, amit a pszichológusok „toxikus stressz”-nek neveznek. A kedvezőtlen gyermekkori tapasztalatok az agy fejlődését kritikus pillanatokban rossz irányba térítik, megváltoztatva egyes kulcsfontosságú agyterületek felépítését, és ezzel megalapozva a hosszú távú szorongások és kedélyzavarok kialakulását.

A nyomor egyebek között megakadályozza a megfelelő önkontroll kifejlődését. A dohányzás és az egészségtelen táplálkozási szokások Amerikában is gyakoribbak a szegények körében, és – egy friss tanulmány szerint – azok a lányok, akik időről időre súlyos nélkülözésre kényszerültek gyerekkorukban, fiatal nőként hajlamosabbak a túlsúlyra vagy a kimondott kövérségre. „A szokások nagyon korán rögzülnek” – magyarázza Daphne Hernandez, a tanulmány egyik szerzője, a Houstoni Egyetem életmód-szakértője. „Hozzászokik valaki az olcsó ételekhez, azokat szereti meg, és később nehéz áttérnie az egészségesebbekre. Sokszor még akkor is

az olcsóbb élelmiszereket vásárolja, amikor az anyagi helyzete ezt már nem indokolná.”

Hernandez vizsgálataiban azt találta, hogy a fiúk esetében a gyerekkori nyomorból nem következtek felnőttkori súlyproblémák – ám az okok nem örvendetesek. A kutatónő szerint a már gyerekkorban megkezdődő nehéz fizikai munka az, ami megóvja a fiúkat a túlsúlytól. „Az alacsony sorban élők hamarabb lépnek a munkaerőpiacra. A lányok leginkább gyerekfelügyeletet vállalnak, de az elszegényedett rétegekből származó fiúk nagy eséllyel valamilyen építkezésen találnak először munkát.”

Mindez együttvéve azt jelenti, hogy amikor az orvos nélkülöző pácienssel találkozik, egyszerre két dologgal kell szembenéznie: magával a betegséggel és a hátterében meghúzódó anyagi kiszolgáltatottsággal. „Társadalmunk a szegénységet hol szociális, hol mentálhigiénés problémaként kezeli – fűzi hozzá Nadine Burke Harris San Franciscó-i gyerekorvos –, de valójában a szegénység súlyos egészségügyi teher is.”