Jobb, ha vigyázunk a túlsúlyos székletdonorokkal

2015.02.06. 16:15

Semmi sem tiltja, hogy ha valaki túlsúlyos, vért vagy szervet adjon egy betegnek. Egy nemrég megjelent klinikai esettanulmány azonban arra utal, hogy a manapság már széles körben elfogadottá vált székletátültetés esetében adódhatnak nem kívánt mellékhatások.

Bélbaktériumaink közössége lényegében különálló szervnek tekinthető, melyre éppúgy nagy szükségünk van, mint májra vagy vesére. Ha valamilyen okból - többnyire antibiotikumkezelés miatt - e baktériumközösség összetétele megváltozik, az eredmény sok estben kínzó, szűnni nem akaró hasmenés. Ezt a kezelés nélkül akár halált is okozó betegséget gyakran egy, a bélflórában egyébként kis számban előforduló baktérium, a Clostridium difficile felszaporodása okozza, mely bizonyos antibiotikumoknak a többi lakótársánál jobban ellenáll, így komoly versenyelőnyre tesz szert a bélben zajló mikrobiális szék(let)foglalóban. Ez a betegség csak az Egyesült Államokban évi 14 000 beteg halálát okozza.

Korábban az egyetlen megoldás az volt erre a helyzetre, ha még durvább antibiotikumokkal kezdték bombázni a szervezetet, és vártak, hogy valamelyik nehézfegyver végre kinyírja a hasmenés okozóját. Az utóbbi években azonban egyre jobban terjed egy régi-új módszer, a székletátültetés, melyet már az ókorban is használtak ételmérgezés és megállíthatatlan hasmenés kezelésére Kínában, a száznapos tojás és a pirított sertésvégbél-karika hazájában. Az eljárás alapgondolata egyszerű: állítsuk vissza a bélflóra helyes arányait, ehhez dobjuk be a küzdőtérre a “jó” baktériumokat, némi bélsár formájában - célzottan a kívánt bélterületre, vagy a vastagbélbe egy jó adag beöntéssel.

Székletátültetés - Atelier van Lieshout szorász alkotása a rotterdami kikötőbenForrás: AFP/Robert Vos

Mutasd a bélflórád, megmondom, ki vagy!

Bélflóra és bélflóra között azonban még egészséges emberek esetében is komoly különbségek vannak, és mivel e mikrobák komoly szerepet játszanak a tápanyagok felszívódásában, elképzelhető, hogy a székletátültetést követően rá sem ismerünk hasmenés előtti beleinkre. Amerikai kutatók egy olyan esetet írtak le az Open Forum Infectious Diseases című szaklapban, melyben egy C. difficile fertőzéstől szenvedő, korábban átlagos testalkatú, 32 éves nő a székletátültetés után gyors súlygyarapodást tapasztalt: 16 hónap alatt 17 kilót szedett fel, és a hízás az előírt, ellenőrzött, fehérjében gazdag diétát betartva, aktív életmód mellett is folytatódott (3 év alatt testtömegindexe 34,5-re nőtt).

A székletdonor saját tizenéves, enyhén túlsúlyos lánya volt, aki időközben szintén hízni kezdett. A vizsgálatok nyomán a nő kezelőorvosai valószínűsítik, hogy a súlygyarapodásban jelentős szerepet játszott a székletátültetés, ami jól egyezik korábbi állatkísérletek eredményével. (Bár a cikk anya és lánya életmódjáról leginkább általánosságokat közöl, feltételezzük, hogy minden egyéb, közös, a kérdéses időszakban fellépő hízásra hajlamosító környezeti tényezőt kizártak.)

Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy mindenképpen szükség lenne a “jó” baktériumkeverékek összetételének pontos leírására, mert úgy tűnik, a székletátültetés tudománya jelenleg még a sötétben tapogatózik.