Bájosan mesés az okádék is

2005.04.22. 9:15

A Chihiro Szellemországban tett látogatását megörökítő rajzfilm lenyűgöző. A rajzok szépek, a történet igazi mese, az ötletek sziporkázóak.

A Chihiro Szellemországban című rajzfilm a műfaj legklasszikusabb értelmében vett mese. A történet iszonyú tempóban pörög, a forgatókönyv íróját nem kötötték meg a logikai szabályok, amelyek minden más elbeszélő műfajban minimális elvárásnak számítanak ahhoz, hogy elfogadjuk az események forgatagát. A mesében viszont pont azért lehet hinni, mert nem akarunk magyarázatot. Magától értetődően lesz a szolga folyóisten, a kis patak tenger, az Arcnélküli pedig hol ártatlanokat fal fel, hol szerényen segít a néninek szőni, és teljesen mindegy, hogy miért ilyen vagy olyan egyszer ez vagy az. Nem kell megmagyarázni a csodákat a filmben, mert már egy újabb csoda kezdődik azonnal, így van és kész, teljesen elfogadható minden abszurditás, sőt, természetesnek tűnik az egész, mert hitelesen mesés az ábrázolt világ.

Úgy folyik a történet, mintha menet közben találnák ki, mint amikor valaki csak leül és mesél, és az egyik jelenet kitalálása közben ötlete sincs arról, hogy miről fog szólni a következő. De nem érthetetlen, nem zavaró a bátor csapongás, hanem meglepetésekkel örömet okozó. Nem akar magyarázni, tanulság levonását sem követeli a nézőtől, nem egyszerű, és egyáltalán nem kiszámítható. A rajzolók végig varázsoltak. A nyugati rajzfilmek sokszor mesére erőltetett realizmusa, hagyományos drámai fordulatai, kifejtett jellemfejlődései elkerülik ezt a mozit, amitől nem felületes, hanem érzéki lesz a film. Nem tölt az agyunkba semmit, hanem önmagáért tobzódik.

Pedig lehetne okoskodni bőven, de szerencsére nem estek bele a didaktikus, felnőttek mesélnek a gyerekeknek csapdába a film készítői. A szarban szó szerint úszó óriás-pöffeteg szörnyűségről kiderül, hogy kicsi bölcs öregapó-fejű folyamisten, csak tele van a bendője szeméttel, kidobott biciklitől pillepalackig, de aki azt gondolná, hogy a környezetszennyezés veszélyeire figyelmeztetne a jelenet, az téved, mert nem azon van a hangsúly, hogy mi van ott, hanem hogy milyen csodaeszköz kerül ekkor a főhős kezei közé. Lehetne ősi elemeket keresni, mert nyolcmillió isten jár a fő színhelynek számító fürdőbe. Kétszer is kiderül, a név a személyiséget jelenti, ami a legősibb világszemléletet tükrözi: kezdetben vala az ige; amit megnevez az ember az az övé; ez még csak nem is japán, hanem archaikus közös tudás. Mégis a mese nem spiritiszta vagy teológiai tantörténet, hanem sodró lendületű varázslat. A munka haszna, a szeretet mindent legyőző ereje, a szerénység jutalma mind olyan szál, amire könnyen ki lehetett volna hegyezni a mesét, hogy jóval sematikusabb és magyarázhatóbb legyen. Hatalmas értéke az alkotásnak, hogy ebből semmi sem lett, aki akarja, az meg magyarázza otthon a gyerekének, hogy lám-lám. Szerteágazó, egyre dagadó népmesék sajátja az ilyen erőltetettség nélküli történetvezetés.

Előző
  • 1
  • 2
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKK