Igazi brazil fiúk

Az Isten városa című film tökéletes lenne, ha nem akarná hangosan a szereplők szájába adni azt, ami üvölt a képekről. Ha dűlőre jutottak volna az alkotók, hogy személyes drámát, társadalmi példázatot, krimit vagy fikciós elemekkel tarkított dokumentumfilmet készítenek-e. De ha valami tökéletes lehetne, akkor abban benne van, hogy majdnem az. Vagyis jó kis film az Isten városa.

Amikor a nagyon kemény, korrupt, gyilkos, brutális rendőrök bogárhátú Volkswagennel kergetnek siheder fiúkat a homokos, pálmafa környéki focipályán, akkor nagyon jó a vásznat nézni. A történet ráadásul igaz. Egy brazil szegénynegyedben felnőtt gyerek fotóriporter lesz. Nagyon veszélyes a környék. A Kölykök című filmet képzeljük el Rióban, Ponyvaregény-t idéző időutalásokkal.

 

A Pál utcai fiúk Brazíliában droggal üzletelnek, homokgolyó helyett gépfegyvert használnak, és az einstand nem az üveggolyónak, hanem az életnek elvételét jelenti. A kisgyerekeket is lelövik.

Néha a főhős monologizál, néha mellékszálakon kis történetek elevenednek meg. Utóbbiak a legizgalmasabbak. Úgy mutatja be a brazil bűnözésből élő gyerekeket, a keresztapává váló kamaszokat, hogy teljesen hitelessé válik ilyenkor a történet. A tengerparton mariuhánát lejmoló serdületlen fiúk elrontják a csók reményét egy kamaszosan zavart hódítási jelenet csúcspontján. A félelem és a gátlástalanság izgatja a kedélyeket.

Azok a pillanatok zavarosak, amikor az egyértelmű helyzeteket megpróbálják megmagyarázni a gyerekek. Amikor bűnről, munkáról, erőszakról beszélnek úgy, mintha osztályfőnöki órán kellene elemezni a Twist Olivér tanulságait. A másik zavaró körülmény a sokszor fölöslegesen összekuszált szálak bontakozása. Az egyik hol elhal, a másik visszatér. Az epizódok önmagukban kiválóak, de a személyes történetek egymásba fűzését (elsősorban a film elején) sokkal következetesebben is meg lehetett volna oldani. Különösen, mert a film második fele már egy új helyszínen új történetbe kap, és a második rész sokkal lineárisabban mutatja be a történteket. Az előreutaló, néha megismételt, idősíkokat csúsztató jelenetek pedig talán fölöslegesek: ezek nélkül sem lett volna banális a film, viszont nem adtak hozzá semmit az egyébként is erős jelenetekhez. Jobb lett volna talán eldönteni, hogy a főhős maradjon végig főhős, vagy pedig az epizódok sorozatának lazán szerkesztett egyvelege vezesse be a nézőt a pubertás-alvilág igazi fegyverekkel lejátszott háborújába.

A néha megbicsakló párbeszédek mellett azonban végig élvezetes marad a film. A történet így is hiteles marad. A helyszínek és az emberek egzotikusak, de nem a gyarmatosítók rácsodálkozásával, hanem természetességgel láttatja a csak nekünk furcsa világot a rendező. Bent vagyunk, mint egy jó dokumentumfilmben, a rohadó díler-lakásban, és nem úgy kell szörnyülködni a WC állapotán, hogy rázoomol a kamera, hanem épp egy svenkbe bekerül a félig nyitott klozettajtó.

Brazíliából ritkán látunk nem szappanoperát. Pedig az Isten városa alapján megérné moziban is nézni jeleneteket az Amazonas partjáról.

dr. Igó

KAPCSOLÓDÓ CIKK