Szeretni való bénák

A filmekben ha temetnek valakit, akkor a szertartást látjuk. Ez mindig hasonló. Állnak körben a koporsónál az emberek, és értjük, mi történik. Az Olasz nyelv kezdőknek című filmben a temetést csak ez előtt és után látjuk, mert nem a történésről szól, hanem az élő szereplőkről. Nincs kihegyezett konfliktus, csak esendő és kedves figurák életbevágó szenvedései és gyönyörei. Igazán egyszerű emberek egy kisvárosban, akik igazán nem akarnak sokat.

A vásznon mozgók az Olasz nyelv kezdőknek című filmben csak egy kicsit szerencsétlenebbek, mint a moziba járók. Olyan vékony ez a határvonal, hogy éppen csak vígjáték, de annak remek. Dogmafilm, ahol hiába ugrál sokszor váratlanul, a helyzetből adódó magatehetetlenséggel a kamerát mozgató kéz, nincs zavart rohanás.  Ez furcsa is volna ezektől az emberektől, akiknek az lesz sorsfordító, bátor, önmagukat is legyőző kihívás, a végtelen és talán örök életre szóló kaland, a lázadás, hogy beiratkoznak. Beiratkoznak egy olasz nyelvtanfolyamra, amit a kisváros szakadt művelődési háza rendez kilenc érdeklődőnek, akiket azért szívesebben küldenének át, mondjuk, a kézimunka csoportba.

Sara Indrio nemcsak szépségével, szívet melengető alakításával is elvarázsolja a nézőket

A félelmek egyenként is súlyosak. Többéves frusztrációt hoz mindenki, lelkiismeret-furdalásokat, félelmeket, melyek csak nehezen feloldható és tipikus szenvedések. Amelyekről mindenki rengeteg hallott már, de nagyon különlegesen rossz ismerősségében is: haldokló zsaroló szülőt, impotenciát, gyászt, magányt hoztak magukkal a nyelvkönyvet cipelő testek.

Hrabal könyveit töltik meg az ilyen figurák, akik ismerősek és szerencsétlenségükben méltóságteljesek, szívélyes iróniával cirógatottak. Ismerős az az érzés, amikor beszélgetés közben az ember próbál nagyon őszintén és megértően nézni a másikra, de nem tudja igazán, hogy mit mondjon, és ezért mosolyra húzza a száját, aztán megijed, hogy talán túl feltűnő és amolyan műmosolynak látszhat, ezért visszavesz, de aztán megriad, hogy inkább barátságtalan, így biccent és kicsit rájátszik a szemével, és feszült figyelemmel kedveskedik tovább néma partnernek, várva, hogy megtörjön a csend? Ezt a bonyolult, de naponta egy pillanat alatt átélhető, viszont alig magyarázható játékot láthatjuk a filmben egymás után sok-sok helyzetben.

A legkínosabb, amikor valaki furcsán viselkedik hirtelen és véletlenül, és ezt tovább fokozza, amikor jóvá akarja tenni egy végleg túlbonyolított és az eddigieknél is kínosabb feszengést okozó gesztussal. Például amikor valaki sütit hoz valakinek, akinek igazából ott és akkor nem kéne hoznia, még akkor sem, ha élne a megajándékozott, de hát meghalt, és akkor odanyújtja a halálhír közlőjének, akinek semmi köze a megboldogulthoz, és aztán amikor a kínos hír hozója feszengve elfogadja a sütit, akkor a túlbuzgó tálcát tartó kéz az egészet földre önti. Na ezzel a sütivel mi legyen? Ki kezdje összeszedni? Ki vigye el vagy ki dobja ki? Ezek az igazán őrületek.

Vagy milyen dolog illetlenül tolakodva nekimenni az ajtóban valakinek, majd a következő kijáratnál feszengve lesni, hogy most ki megy előre és túlzottan udvariasan lemaradni, majd rohanni mégis. Vagy véletlenül túl hangosan elmondani, hogy négy éve nem áll föl. Vagy a főnöknek háttal hamis biztonságérzetben helytelenkedni.

A gondos apa ügyel a részletekre

Miközben igazi dilemmák és kényszerhelyzetek nyomasztják a hősöket, talán az elgondolható hétköznapi csapások közül a leggonoszabbak. Például édesanyának túl kell adagolni a morfiumot.

És miközben a szerencsétlenkedések tartanak, a szereplők szerelmesek lesznek. Egyáltalán nem akarnak sokat, csak egy kis kézszorítást a fodrásznőtől a lepattant búra alatt, egy kávézást a lelkésszel temetés után, egy kicsit nem teljesen egyedül lenni karácsonykor. És az utazás akkor is csodálatos, ha végig zuhog az eső.

Miközben a rendező összeszedett rengeteg kis kínos helyzetet, nem idétlen bohózatot forgatott, hanem kedves komédiát.  A nagy, hideg, tompa, kopott hátterek előtt botlatodozó szürke alakokról elhiteti, hogy színesek. A kelet-európai, rendszerváltás előtti filmeknek ennyire fojtogató a közegük, csak most lehet kín nélkül is nevetni néha. Talán a teljes reménytelenség hiánya teszi ezt a világot élhetőbbé.

Ráadásul kiderül, hogy az idegesítően bénák, a felháborítóan körülményesek, a végtelenül értetlenkedők vagy az agresszív pincérek is nagyszerűek. És nekünk is jó szeretni őket, üzeni mély humanizmussal, egyáltalán nem nyálasan az Olasz nyelv kezdőknek.

dr. Igo