Clooney és Zeta-Jones győzelme a Coenék felett

Catherine Zeta-Jones ízig-vérig nő, George Clooney pedig ereje teljében lévő férfi, akiknek párharcát öröm nézni, mert azokra az időkre emlékeztet, amikor még felnőttekért rajongtak a moziba járók, nem kamaszarcú "csajokért" és "pasikért". A főszereplésükkel készült Kegyetlen bánásmód mégis csak majdnem jó film...

Van valami utánozhatatlan a '40-es évek komédiáiban: nemhogy porosak lennének, fényesebben ragyognak, mint valaha. Különleges dicsfény és elegancia lengi be őket. A '40-es éves komédiái - Magyarországon és Hollywoodban egyaránt - a szellem játékai voltak. A nemek csaptak bennük össze és küzdöttek egymással körömszakadtáig, hogy az utolsó pillanatban kölcsönösen megadják magukat egymásnak.

Van valami utánozhatatlan a Coen-filmekben is. Bár műfaji sokszínűségük okán mind egy új világba viszi a nézőit, a fivérek sajátos látásmódja, fekete humora, okos dialógusai és fura karakterei közösek bennük.

A Kegyetlen bánásmód-ról azt állítják, egy újabb Coen-film, mely a '40-es évek Billy Wilder-i milliőjét idézi. A szándék valóban tetten érhető, a kidolgozásnál azonban valami hibádzik. Sem Wilder lenyűgöző szellemessége, sem az ábrázolás hűvös pontossága nem lelhető fel a filmben. Csak a szereplők tökéletesek.

Hollywoodban úgy tartják, a forgatókönyvön múlik minden. Ha van egy jó forgatókönyved, minden megy, mint a karikacsapás. Ethan és Joel Coen - úgy tűnik - hisz ebben, hiszen eddigi filmjeiket mind maguk írták, és a papíron rögzített elképzelésekből jottányit sem engedtek a forgatáson. Ezúttal azonban más könyvéből készítettek filmet, és ez hiba volt.

Matthew Stone és Robert Ramsey cselekménye és dialógusai feleannyi kiszámíthatatlan fordulatot, kifinomult humort és intelligens érzelgősséget nem tartalmaznak, amennyit elődei, a régi filmek. Meglehet, így is sokkal többet, mint egy átlagos hollywoodi romantikus vígjáték, de ebben az esetben - amikor a régi mesterekre emlékezünk - ez édeskevés.

A film igazán humoros momentumait kétségtelenül a társ-forgatókönyvíróként feltüntetett Coen fivérek adták hozzá, akiknek egyéni hangja szinte kikiabál az eredeti történetből. Sajátos stílusuk felismerhető a főhősök esendőségében, és a mellékszereplők tökéletességben.

Sajnos azonban nemcsak a forgatókönyvből hiányoznak a bravúros megoldások, hanem a látványból is. Az operatőr Roger Deakins (aki több korábbi Coen-film operatőre egyben) nem tudott annyi csillogást ("glamour"-t) csempészni a képekbe, amennyit a műfaj megkövetel. Pedig a közeg - a vagyonosok világa - önmagában is pompázatos. Deakins felvételei azonban gyakran leleplezik a hibákat, különösen a külső helyszíneken. Ha a gyönyörűnek beállított színésznő arcán egész vakolat látható, melynek színe élesen eltér a dekoltázs árnyalatától - akkor vagy a sminkes, vagy az operatőr hibázott.

Mert Catherine Zeta-Jones mindent megtesz azért, hogy ellenállhatatlanul gyönyörűnek lássuk. Szemhéját félárbocra ereszti, lassan kúszó tekintettel pásztázza a körülötte lévőket, száját enyhén csücsöríti, és vadmacska módjára vonul méltóságteljes testével. A Traffic óta tudjuk, hogy ő a nőiességével tökéletes összhangban élő nő, akinek nincsenek illúziói a férfiakkal és a világgal kapcsolatban, aki pontosan tudja mit akar, és azt hogyan érheti el. Ezért nyert Oscar-díjat a Chicago című musicalben nyújtott alakításával, és ezt hozza most, a Kegyetlen bánásmód-ban is. Szinte elképzelhetetlen, hogy valaha is ártatlan volt.

George Clooney pedig tökéletes választás Miles Massey szerepére: jóképű és nagyképű, hiú és narcisztikus, és mindenekelőtt nagyon unatkozik. Clooney nem fél önmagát parodizálni, mégsem csinál hülyét magából. Minden pillanatban a régi sztárokat (például "alteregóját", Cary Grantet, vagy épp Clark Gable-t) idézi meg sármjával, magabiztosságával, karizmatikus stílusával.

Színész-partnereik szintén kitűnőek: egy svájci báró a bíróságon, egy kukkoló magándetektív, egy fekete pincérnő a dinerben, és egy asztmás bérgyilkos, mindenekelőtt pedig Billy Bob Thornton egy faragatlan olajmágnás szerepében.

A Kegyetlen bánásmód-ból csak épp a nézőkkel szembeni kegyetlen bánásmód hiányzik: sajnos nem kell hasunkat fogni a nevetéstől, és egyszer sem érezhetjük, hogy az alkotók túljártak az eszünkön. Pedig milyen jól esett volna!

Gy. D.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK