Magas termet, a körút alatti víznyomócső méretével vetekedő karok, ujjatlan póló, cowboycsizma, cowboykalap, alatta kócos haj, bőrnadrág és határtalan lazulás. Robert Rodriguez simán elmehetne valamelyik mariachis filmje főszereplőjének. Az infantilis mozik királyaként texasi birtokáról küldözgeti be Hollywoodba agymenéseit. Házi számítógépén a modern kori fabulákkal bűvészkedik, egyszer a gitár-tokkal mászkáló latino hős legendájával, máskor a számítógépes játékok fantáziavilágával. A sokgyerekes családapa, míg a kölykök a lagúnák városában hancúroztak, még a velencei filmfesztiválon adott interjút a lidó szigetén található patinás Hotel des Bains-ben: a Kémkölykök 3D-ről beszélgetünk.

- Mitikus figurákat szerepeltető, vad felnőtt-filmeket készít, ugyanakkor hasonlóképp bravúros, dinamikus gyerekfilmeket is, mint a Kémkölykök-széria. Hogyan választja szét a két fajta filmkészítést, az ötleteket, a kreatív energiáit?

Robert Rodriguez: Mindkét típusú filmet nagyon nagy öröm készíteni. A családi mozikhoz az ember teljes képzeletvilágára szükség van, hiszen a legképtelenebb dolgokat is beleteheti. Ha támadt valami bizarr ötletem, amit egy Desperado-féle film nem bírna el, nyugodtan beledobtam a Kémkölykök-be. 

- Milyen tapasztalatokkal tért vissza első háromdimenziós kalandjából?

- A technológia ódivatúnak tűnik, de csak azért, mert legalább húsz éve nem készült háromdimenziós játékfilm. Az utóbbi időben nem aknázták ki a lehetőségeit, a legtöbb 3D-s filmnek nem sok oka volt arra, hogy háromdimenziós legyen, még olyan rajzfilmek 3D-s verzióiban, mint Az oroszlánkirály vagy a Shrek, is csak trükként használták a technológiát. Valahányszor csináltam egy 3D-s snittet a számítógépemen, behívtam a gyerekeimet a dolgozószobámba, rájuk tettem a szemüvegeket, és megnézettem velük. Mindig el voltak ragadtatva, és jókat röhögtek. Ekkor már tudtam, hogy a film óriási lesz! Az, hogy egy számítógépes játék élményére épül a sztori, különösen jól jött, mert sokkal jobban el tudtam rugaszkodni a valóságtól, mind a színkomponálásban, mind a látványban.

- Tudja, hogy az első háromdimenziós filmet az USA-ban egy félszemű rendező készítette, a Magyarországról érkezett André de Tóth?

- Igen, hallottam róla. Emlékszem, amikor újra forgalmazni kezdték a House of Wax-ot (Viaszbábuk háza, 1953). Óriási élmény volt feltenni a 3D-szemüvegeket, és látni, hogyan hat egy ilyen mozi. Nem olyan volt, mintha csak egy szokásos filmet néznél. Azt az élményt sosem felejtettem el. Tovább akartam adni a mai gyerekeknek és családjaiknak.

Forrás: SPI

- Mit hozott át a Kémkölykökbe akkori érdeklődési köréből?

- Gyerekként imádtam rajzolni, fotózni, zenélni. De sehogy sem tudtam rájönni, hogyan tudnám ezeket összeegyeztetni. Tizenkét évesen láttam egy John Carpenter-filmet, amit ő írt, rendezett, vágott és szerezte hozzá a zenét, egyből leesett a tantusz: egy filmben végre mindent csinálhatok! Akkoriban a számítógépek még gyerekcipőben jártak, de nekünk már volt belőle. Egy nagyon régi darab, amin programozni is próbáltam. Persze matchboxaim is voltak, ugyanazok a cuccok, mint mindenki másnak. Ezek azért hasznosak, mert mozgásba hozzák a képzeleted, amikor játszol velük. A mai komputerjátékokkal az a nagy baj, hogy mindent lehet velük, repülni, víz alá merülni, szörnyekkel harcolni, szóval szupermen lehetsz, de közben meg sem mozdítod az agytekervényeidet. A filmbéli nagypapa sem akar visszamenni a valóságba, ahol mozgássérült, mert itt a játékvilágban mindenre képes. Ha megkérdezem a kölykeimet, mit szeretnek jobban, a mozit vagy a számítógépes játékot, ők is az utóbbit választják. Egy ideig még elnézik a mozikat, de túl lassú nekik, elunják, és rohannak vissza a játékaikhoz. A poén az, hogy a legtöbb játék úgy akar kinézni, mint egy mozi, de nem sikerül nekik, mert az animált figurák játéka szörnyen gagyi.

- A felnőttesen élő gyerekek biztosan nagy kedvencei a gyerekközönségnek. Tudatosan hozta be őket a történetbe, hogy megjelenítsék a gyerekek vágyálmait?

- Igen. A srácok azért imádják a James Bond-mozikat, mert látják, hogy azok a felnőttek a vásznon, mindent megtehetnek. Ők viszont nem. Tudják, hogy nekik még szükségük van az anyura, hogy a kocsival eljussanak valahova, ha csak a bevásárlóközpontba is. Olyan mozit akartam, ami erőt ad nekik. Itt mindent megtehetnek, kémkednek, hajókat foglalnak el, és egy álomvilágban léteznek. Ez mindig bejön. Mutasd meg a szuperkölyköket, és komálni fogják! Ezt vegyítettem a felnőttesebb ízléssel, hogy a szülők is élvezhessék. Szóval a bennem élő gyereknek és szülőnek készítettem a filmet.

- Sylvester Stallone élvezte a saját paródiájába hajló szerepet?

- Már hogy a fenébe ne! Miután végeztünk a szerepével, azt mondta, sosem érezte még ilyen jól magát egyetlen film forgatásán sem. Nem akart hazamenni. Öt nap alatt felvettük a jeleneteit, minden nap egy új karaktert játszott el (összesen négy szerepet alakít a filmben - a szerk.). Azt mondtam neki, ugorj le Texasba pár napra január és április közt, amikor ráérsz. Megoldhatatlan, hogy mindenki ugyanakkor tudjon jönni, de ezekkel a nagy green screenekkel már könnyű dolgozni, a színészek bármikor jönnek, csak beállnak a vászon elé, és mindent megcsinálhatunk.