Hollywood - a saját farkába harapó kígyó

Hollywood kontra európai és ázsiai filmművészet - ez jelképezte eddig a filmkészítés két pólusát, melynek egyik végén az iparszerű termelés zajlott, másik végén pedig kísérletezés és önkifejezés. A két irányzat közül végül Hollywood tűnt életképesebbnek, és ez nemcsak azt a hatást váltotta ki, hogy az európai film kénytelen volt alkalmazkodni a fogyasztói igényekhez, hanem azt is, hogy Hollywood egyre vérmesebben vállalja a saját magával folytatott küzdelmet.

Mire számítunk, amikor jegyet váltunk egy hollywoodi filmre? Ismert arcokra (kedvenceinkre), kalandos történetre (bármely műfajban), felfokozott érzelmekre (a vásznon és a bensőnkben), lenyűgöző látványra és hanghatásokra. Tökéletes illúzióra. Arra, hogy másfél-két órára (lassan egyre több időre) eltávolodjunk attól, ahonnan a moziba érkeztünk: a hétköznapjainktól.

Hollywood pedig arra vállalkozott, hogy ezt az igényt garantáltan kielégíti. Ehhez ugyan egyre több pénzt kell fektetnie a produkciókba (hiszen önmagát kell újra és újra felülmúlnia), de cserébe egyre nagyobb nyereség csalogatja. A növekvő tét azonban magával vont egy, az alkotás szempontjából végzetes tulajdonságot: a kockázattól való félelmet. A bukástól való rettegés megbénít és korlátok közé szorít minden alkotó folyamatot - és a filmkészítés végtére is az, bármilyen ipari méretek között űzik is.

Hollywood nagy filmstúdiói (a Columbia, a Paramount, a Warner Bros, a 20th Century Fox, a Universal, a Dreamworks, a Sony és a Disney) ma már csak tutira mennek: 100 millió dolláros költségvetés alatt szinte nem gyártanak filmet, ebből azonban évente csak 10-12-t vállalnak - a korábbi 20-25-tel szemben. Hogy az év végi mérleg mindenképp nyereséget mutasson, a produkciókat százszorosan bebiztosítják. Óvintézkedések egész sora őrködik afelett, hogy a vállalkozás legalább nullszaldón végezze.

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK