Tíz film sok kérdéssel

Legkedvesebb filmjeimben látszólag semmi közös nincsen, egy dologban azonban mégis hasonlóak: egy kivétellel - Tímár Péter Egészséges erotikája egyszerűen csak döbbenetesen eredeti - azt mutatják be, hogy mennyire törékeny és sebezhető az ember - mind testileg, mind lelkileg. Valahogy mind ahhoz az ideális lélekállapothoz kapcsolódnak, melyben teljesül a feltétel nélküli boldogság, ehhez sokszor a puszta fizikai túlélés is elég, sokszor a szellemi megvilágosodás is kevés. Az itt felsorolt filmekben feltett kérdéseket magunkra is vehetjük, vagy akár pusztán csak nézőként is megpróbálhatunk felelni rájuk, az azonban szinte biztos, hogy legalább egy válasszal mindig a rendező mögött járunk majd.

1. Halott ember (Jim Jarmusch, 1995)
Már a film alapötlete is meglepően szokatlan: vadnyugati történetbe oltott keleti filozófia, taoista nézeteket valló indián nagyfőnökkel - aki azért az angol költészetért is rajong -, és zöldfülű Johnny Depp-pel. Jarmusch azonban mégsem a kultúrák összefonódására helyezi a hangsúlyt, inkább arra keresi a választ, hogy létezik-e filozófiai irányzatoktól független, általános érvényű emberi értékrend.

A film epikus hangvételét jellemzi, hogy látszólag csak a két főszereplő között folynak a párbeszédek, igazából azonban Neil Young gitárszólamain keresztül maga a rendező is bekapcsolódik a dialógusokba.

2. Betty Blue (Jean-Jacques Beineix, 1985)
A történet fő sodrát egy őrült nő és egy fiatal, az írói pályával barátkozó férfi szerelmének története adja. Ezen túl a Betty Blue az apróságok filmje. Szereplők jelennek meg, és tűnnek el a vásznon anélkül, hogy bármilyen hatással lennének a cselekményre, néha hosszú percekig olyan részleteket láthatunk, melyeknek semmilyen szerepük nincs a meglehetősen drámai végkifejletben. Azaz mégis van: azzal, hogy az egymást követő események csak nagyon kevéssé befolyásolják a szereplőket, Beineix éppen az őrület - vagy kicsit eltúlozva a női lélek? - irracionalitását ábrázolja. Ezzel pedig egy férfi nehezen tud mit kezdeni.

3. Berlin fölött az ég (Wim Wenders, 1987)
Az Angyalok városá-nak eredetije, a még kettéosztott Berlinből. Angyalok itt is vannak, és ezzel szinte ki is merülnek az eredeti és a remake közötti hasonlóságok. A film, mely Wenders számára meghozta a világhírnevet, olyan provokatív módon néz szembe a német történelmi lelkiismerettel, hogy néha az az érzésünk: helyenként maga Günter Grass is belenyúlt a forgatókönyvbe.

4. Apokalipszis most - rendezői változat (F. F. Coppola, 2001)
Coppola pszichedelikus víziója a vietnami háborúról. A film tört üvegen keresztül tárja elénk az amerikaiak - inkább emberi, mint katonai - megszégyenülését Indokinában.

A rendezői változat szinte lépésről lépésre követi Joseph Conrad A sötétség szíve című regényét, és még arról sem feledkezik el, hogy az amerikaiakért a franciák tartották a hátukat Dien Bien Phunál. Nyomasztó filmélmény arról, hogy a háborúban nemcsak kaszál, de kísért is a gonosz.

5. Visszafordíthatatlan (Gaspar Noé, 2002)
Gaspar Noé nagyon veszélyes vizekre evezett ezzel a filmjével, ugyanis nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy esztétizálja egy nemi erőszak történetét. Az események időben visszafelé forognak, és szemben a Mementó-val, itt ez többet jelent, mint még egy csavart a történetben. Ha lineáris sorrendű lenne a cselekmény, akkor szinte dokumentumfilmet néznénk, és a szembesítés azzal, hogy az életnek ilyen arca is lehet, kibírhatatlan, szó szerint nézhetetlen lenne. Így viszont együttérzésre nevel a film, és nyíltan - hihetően - kimondja: a nemi erőszak felér egy gyilkossággal.

6. Donnie Darko (Richard Kelly, 2001)
A dühöngő retro-láz kellős közepén egy rettentően elegáns stílusgyakorlat. Kelly rendezését nehéz műfajilag behatárolni, valahol félúton lehet a sci-fi és a kamaszkori Bildungsroman között. A film hangulatát egy nagyon diszkrét, végig a háttérben meghúzódó szál alapozza meg - amely jórészt a hihetetlenül eltalált filmzenére épül -, a nyolcvanas évek észrevétlenül, kliséktől és sallangoktól mentesen lopóznak be a film képkockái közé.

Mindemellett a film még az időutazás kapcsán rendszerint felmerülő logikai bukfenceket is képes elkerülni, és arra is kísérletet tesz - véleményem szerint sikeresen - hogy a nézőben óvatosan felpiszkálja az élet értelmét kutató kíváncsiságot.

7. Egészséges erotika (Tímár Péter, 1985)
Mi történik akkor, ha két férfi kezébe egy kamerát adunk, amely betekintést enged a női öltöző titkokkal teli édes világába? Még több férfi érkezik a színre, és előbb-utóbb tűzvészbe torkollik a dolog. Tímár Péter tisztelgése Milos Forman Tűz van, babám! című filmje előtt, zseniális párbeszédekkel, káromkodó Mikó Istvánnal és a tervgazdálkodás miértjével.

8. Mystery Train (Jim Jarmusch, 1989)
Többféle variáció arra, hogy milyen egy éjszaka a földön Elvis után. Egy fiatal japán párocska a Király előtt tisztelegve zarándokol, egy olasz asszony szellemet lát, három részeg fickó randalírozik. A megfigyelt szereplők találkoznak egymással, mégsem történik semmi, csak zajlik az élet Memphisben. Talán ilyennek látnánk a világot, ha egyszerre több tér- és idősíkot tudnánk szemlélni. Közben pedig végig irigyeljük Jarmuscht, mert ő láthatóan képes erre.

9. Rekviem egy álomért (Darren Aronofsky, 2000)
A nemrég elhunyt Hubert Selby Jr. nyomán végre egy film, amely őszintén kimondja: ha a spanglizást választjuk, felhőtlen és boldog lesz az életünk. Egy ideig. Aztán a tévé megy a zaciba, de ekkor már kicsorbult értékítélettel szemléljük a világot, így ez sem tűnik annyira borzasztónak.

Szépen sorban követik egymást a negatív drogos karrier kötelező állomásai, a heroinista főszereplő lassan elveszti a külvilágot, és egy idő után már csak a drog marad. Ami nem sok. Tátongó, gennyes sebbel a vénánkon, pénz nélkül, emberi kapcsolatok nélkül inkább kevés.

10. Szamszára (Pan Nalin, 2002)
A film szakít azzal a hagyománnyal, hogy a távol-keleti szerzetesek életét a felhők közé helyezze, és a nem megvilágosodottak számára érthetetlenné tegye, hogy hús-vér emberek miért töltik el egész életüket meditálással. Teszi ezt úgy, hogy központi témája a világi és a szerzetesi élet összeegyezhetetlensége. A messzi tibeti kolostorokban is tudnak örülni a napsütésnek vagy a gyermeki ártatlanságnak, és a buddhizmus sem készen kapott válasz arra, hogy hogyan érdemes élni. Sőt, itt is vannak olyan kínzó belső kérdések, melyekbe akár bele is lehet halni.