Karcagi diszkósok, szevasztok!

2004.09.06. 13:15

A Szezon búvalbaszott honderűje végigkuncogtatja a nézőt, pedig olyan nyomasztó Magyarország van benne, hogy nincs is kedve az embernek kimenni a moziból. Miközben a három vándorlegény az isten háta mögül útra kel, elgondolkodhatunk, mit csinál a Magyarok Istene.

A Szezon egyszerre képes érzékletesen bemutatni a legvidámabb barakk félig-meddig műanyag lambériával kicsinosított csarnokát, és egy "legkisebb fiú" makacs jellemét. Nagyszerűen fogja meg egymás kezét a jellemábrázolás és a tökéletes korrajz. A személyes küzdelem és a társadalmi helyzet erősítik egymást, de külön-külön is értelmezhető szálak, ettől pedig tökéletes film a Szezon.

A népmesék világát idézi az alaphelyzet. Három legény vándorútra megy, pénz, pina, pálinka az ő álmuk, mint kortársaiknak. A poros puszta cukorgyárának árnyéka azonban mindenhol megkeseríti a kalandot, a feloldás lehetetlen. A remekül megírt párbeszédek és kellékként felvonuló kacagtató karakterek mutatják az irányt, a történet szinte lényegtelen ebben a filmben. Minden figura nagyon erős, mindegyik tökéletesen azonosítható, miközben nyoma sincs harsány mutogatásnak. Az alkotók arányérzéke dicséretesen vágja el ott a helyzeteket, ahol még pont egy kicsit néznénk őket. Így bármennyire ismerős is mindenki, mégsem unjuk a magyar szerencsétlenek seregszemléjét. Az önsajnálat lehúzó nyavalygása helyett kedélyesek a pillanatok, miközben nem volt szükség rá, hogy ormótlan túlzások lendítsék át a munkásszálló hámló vakolatát idétlen komédiába.

A főhős, Guli, olyan, mint az összes szerencsétlen paraszthős az Alföldről: pórul jár, de izzik benne a düh, nem szól, még mindig nem szól, de aztán csinál valamit, aminek lehet, hogy nincs értelme, de egy öszvér makacsságával megcsinálja. Dózsa György és Nyilas Misi keveréke a karcagi Flash diszkó söntéséből. Két párja van, a rámenősebb és a lazább. Társai ellentétes okokból, de könnyebben veszik az életet, életrevalóbbak. Pont ezért lehet Gulit jobban szeretni náluk.

Nézzen meg négy teljes jelenetet a Szezonból!

"Látni akarlak!" "Hol voltatok, bazmeg?!" "Napoztok, frankón?" "Csúnyán szétkapták"

A hármas viszonya és Guli erős személyisége élettel telíti a posztkommunista zsánerekre épülő filmet. (Nagypofájú vállalkozók, undorító politikusok, kizsigerelt nénik a konyhán és BB Zsanett a tévéből, menőző szánalmasságok és mentegethetetlen szélhámosságok, indul a partivonat Siófokra, pornóhajó, logisztikai menedzser.) A kudarcok olyan finoman követik egymást, hogy a végső összegzéskor tűnik csak fel, mennyire szomorú is ez a vicces film. Sokszor lóg a levegőben az igazi nagy konfliktus, ami számos alkalommal elmarad, segítve a nézőt, hogy megérintse a tehetetlenség fárasztó nyomora. A kitörések pedig mindig halálra ítéltek, az öröm utáni nyomulás katarzis helyett legjobb esetben is másnapossággal végződik.

A film egyszerre dokumentarista hangulatú és szimbolizáló. Miközben a helyszínek, a szövegek ismerősségükkel hitelesítik a pillanatokat, ritmikusan előjönnek bizonyos belső utalások (úgy is mint például cukor és pingvin, leszakadt mozi a moziban stb.), melyeket a film nem az életből csen, hanem maga teremt. Ha van egy kicsit gyenge pontja a Szezon-nak, akkor ezek a motívumok néha azok, mert előfordul, hogy egy kicsit tolakodókká válnak. Míg a cukormotívum a kabai gyártól a kávéhoz adott kockákig általában helyénvaló, addig pingvinek rendszeres feltűnése már van, ahol kizökkentik a folyamatos hangulatfestést. Mintha mégis megjelenne egy okos szenvelgő szemüveges a háttérben. Az utolsó kép (bár nem pingvin) is egy csöppet átlépi a szájbarágás határát. Azonban ezek csak kákán is csomót keresések, szó sincs arról, hogy a film lendülete igazán megtörne.

A Szezon csajozós, felszolgálós, nyaralós és kocsmázós kavalkádja mindenképpen megéri a mozijegyet. Stroboszkóp villog az ugaron.

dr. Igó

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK