Bazmeg!

Árpa Attila a héten mozikba kerülő első filmje, az ARGO nem pusztán rossz film. Sok jó film dilettáns másolata, melyet a magyar média "fenegyereke" gombóccá gyúrt, majd a kész terméket látva gondolt egyet, és ki tudja, milyen közönséggyűlölő szándéktól vezérelve olyan erélyes mozdulattal rántotta mélybe a színvonalat, ahogy máshol csak a rolót szokás - zárás után.

Azzal, hogy az ARGO nyilvánvalóan és tetten érhetően lop, tulajdonképpen semmi baj nincs, hiszen látott már ilyet a filmtörténelem, sőt más művészeti ágakban - posztmodern! - egész irányzatok épülnek erre az elvre. Nagy a különbség azonban a mesterek előtti tisztelgés (kevésbé finoman szólva kölcsönzés) és a harácsolás között. Kérdés, hogy kisülhet-e valami egy olyan filmből, amely az előtörténetet az Indiana Jones-sorozatból, a feliratozást az X-akták-ból, az operatőri munkát Guy Ritchie-től, a karakterábrázolást az Üvegtigris-ben is megfogalmazott magyar kolorlokálból, az átvezetőképeket a Trainspotting-ból, a cselekményvezetést Tarantinótól nyúlja. Kérdés, hogy meg lehet-e úszni, ha komplett képsorokat emelünk át a Gladiátor-ból, a Végső állomás-ból, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsük. Ha valaki istentelen tehetséggel, tetőszaggató kreativitással és hollywoodi mércéjű pénztárcával van megáldva, akkor igen, a kérdésekre a válasz: kisülhet és meg lehet. Kíváncsiak lennénk, hogy Árpa Attila az említett három kritérium közül melyikkel kapcsolatban került önértékelési zavarokba.

Furcsamód azonban az ARGO-ban nem az a legfájóbb, hogy Oszter Sándor személyében egy leharcolt Sean Conneryt, a Csuha Lajos által alakított Garas professzor karakterében pedig a megvénült Indiana Jones kelet-európai kiadását látjuk viszont. Az sem érdekes, hogy a helymeghatározásul szolgáló feliratok kipötyögésénél akaratlanul is az X-akták helyszínváltásai ugranak be. A Guy Ritchie-féle gyorsításokról és lassításokról pedig szólni sem érdemes, hiszen ezek napjaink filmes közegében szinte már közkincsként funkcionálnak. Láttunk már korábban is átgondolatlan, koncepció nélküli magyar vígjátékot, amely még csak víg sem volt, s eddig mindig túléltük. Az Árpa-jelenség rákfenéje egészen másban rejlik, valahol annak az íratlan szakmai törvénynek a környékén, mely kimondja: a nézőt szemen köpni azért mégsem ildomos.

Merthogy ez történik, az ARGO olyan bántóan mélyre lőtte be a szellemi színvonalat, hogy azon még a valóságshow-kon hizlalt célcsoportnak is kötelessége felháborodni. A legfájóbb pont az, hogy a minden emberi értelmet nélkülöző párbeszédekben olyan ördögi következetességet érhetünk tetten, amelyet nem lehet pusztán egy rossz rendezői elgondolásnak, egy kevésbé sikerült forgatásai napnak vagy ne adj' isten a színészek tehetségtelenségének betudni. A filmben ennek kapcsán sejlik fel az egyetlen világos rendezői utasítás, mármint hogy: igen, kérem, tudatosan, ha nem megy, akkor kényszeredetten tessék hülyének lenni, hiszen a néző is az.

Az ARGO promóciós kampányának egyik bájos eleme

Nem tudni, hogy mire gondolt a forgatókönyvíró, mikor a történetbe beleálmodta Csuja Imrét és Nagy Ferót - akinek a véget nem érő anyázás közben beszúrt, korábbi szinkronját idéző kiszólásáért (Eszem, faszom megáll) szinte már hálásak vagyunk -, akik a cselekményhez nem tesznek hozzá semmit, viszont szisztematikusan bazmegolnak. Nem rossz akarattól vezérelt sarkítás ez, ha kíváncsiak vagyunk, nézzük meg, ahogy Pro (Nagy Feró) és Traktor (Csuja Imre) ülnek egy homokágyban totálkárosra tört (!) Audiban, és mondják: hogy bazmeg, te bazmeg, bazmeg te, így, vég nélkül. Kínos.

Árpa Attila filmuniverzumában legalább világos törvények uralkodnak: az amatőr mackósok bazmegolnak, a hideg profik vagy egyáltalán nem, vagy választékosan beszélnek, de ha bedühödnek, ők is tudnak ám káromkodni. Ennyi, a teendők közül máris kipipálhatjuk a "rosszfiúk karakterábrázolása" rubrikát. Olyan szitokszót azonban egyet sem hallani, amely csak az árnyékába jöhetne egy Jancsó-film foghegyről megeresztett vulgáris kiszólásának. Pedig Scherer és Mucsi itt is játszanak, hozzák a kötelező minimumot, ez ahhoz elég, hogy őket ne akarjuk egyből kiretusálni a negatívból.

Kiábrándító, de inkább megalázó lehet abban a világban élni, ahol egy olyan szó, mint a lingvisztika már misztikusnak és obskúrusnak hangzik, aminek hallatán fel kell háborodni, hogy már megint okoskodnak az értelmiségiek, jól odacsapunk nekik, akkor legalább kuss lesz.

Ha Árpa Attila közönségfilmnek beharangozott vígjátékában ennyit gondol a magyar nézőről, akkor semmi pénzért, még az eddig elért és előtte álló sikerekért cserébe sem lennénk a helyében. Hiszen a néző mindenhol ott van, az utcán, az étteremben, a benzinkútnál ő segít tankolni, a gyorsétterem pultja mögül ő mosolyog ránk, a néző rendezi jogi problémáinkat, ő operál meg, ha bajunk esik. Mi személy szerint még egy kávét sem mernénk kérni attól a nézőtől, aki felháborodik, ha fekete helyett véletlenül lányos zavarunkban eszpresszót mondunk, felháborodik, mert nem érti. Csupa szorongás lehet Árpa Attila élete, hogy ennyi buta ember között kell élnie, ráadásul még filmet is kell csinálnia nekik, olyat, hogy meg is értsék.