Genfben élni izgalmas. Itt minden filmélmény egyben versenyfutás az idővel. Nem volt ez másképp a Terminál című Spielberg-film svájci bemutatójánál sem.

A svájci filmforgalmazók nem tökölnek azzal, hogy fesztiválokat szervezzenek, újra vetítsenek régebbi filmeket vagy akár két hétnél tovább játsszák a legfrisebb alkotásokat. Ez itt a fogyasztói társadalmak csúcsa. A pár hétnél öregebb filmekre már senki sem kíváncsi. Így kerülhettem abba a helyzetbe, hogy a Kill Bill-re szélesvásznon már semmi esélyem sincs, és egyre csak gyűlik azoknak a filmeknek a száma, amelyeket majd otthon kell megnéznem valamikor.

Ebben a helyzetben komolyan felértekelődik a előzetesek szerepe, mert ez az első pont - egyben az utolsó is -, ahol a közönség véleményt alkothat. Nincs itt idő arra, hogy a haverok majd megnézik, aztán szólnak, ha jó, vagy a botrány hullámai majd besodornak alkalomadtán a moziba. Minden bemutató egy önismereti villámkurzus. Impulzív fogyasztók vagyunk. Adok húsz másodpercet, hogy sokkoljál, felizgass vagy megnevetess. Ha ez sem sikerül, akkor vacak a film. Nem volt könnyű dolga a marketingeseknek a Terminál reklámjával. "Srácok, legyen benne reptér, meg van ez a masztiff-képű főszereplő, őt is vágjátok bele, de aztán ömöljön ám a nép a filmszínházba!" - mondhatta Steven Spielberg. Ebből azért nehéz látványosat, pláne izgatót alkotni.

Úgy vagyok Tom Hanksszel, mint az uborkasalátával. Lehet, hogy utálnak a csajok, mert büdös tőle a szám, de azért én szeretem. Ő az igazi elveszett ember. Kevesen vannak, akiknek az arcáról ilyen hitelesen süt a "Hogy a fenébe kerültem ide?"-érzés. Talán még Hugh Grant ilyen, de neki már tetoválhatnák a homlokára, hogy "tétova idióta", annyiszor játszotta el. Ez a tanácstalan bohócfej jól jött most, amikor egy kelet-európai országból megérkezve a New York-i reptérre, botladozva a hivatalnokok és a nyelv sűrűjében, nem utazhat se tovább, se vissza egy otthoni politikai konfliktus okán. Megrekedve a nemzetközi tranzit zsúfoltan színes, de korlátokkal teli épületében főhősünk apránként hódítja meg környezetét, mint egy modern Robinson.

Forrás: UIP Dunafilm

Érdekes, hogy a Defoe-féle Robinson utolsó hollywoodi feldolgozását is vele játszatták el a Számkivetett-ben, így sok karaktergyakorlatot nem kellett végeznie. A puffanó kókuszdiók helyett most a Burger Kingre, az American Expressre, a Hugo Bossra és egyéb multicégekre kellett a megszokott balek-arccal rácsodálkoznia, amivel valószínűleg könyebb volt támogatókat gyűjteni a filmhez, mint annak idején a lakatlan szigeten, ahol maximum a Roches és a DHL jelenthetett némi reklámértéket.

Az igazsághoz hozzatartozik, hogy ez a film nem egy marketing-robinzonád. A történet valós alapokon nyugszik, és a szóban forgó illető a mai napig a párizsi De Gaulle reptéren csövezik. A valós alapokra persze hollywoodi filmet épített Spielberg, de ez nem rontja el a könnyed szórakozást. A kellemes karakterek, ötletes helyzetkomikumok és az érdekes történet fordulatai között ironikus mosollyal fedeztem fel saját életem repülőtereken töltött pillanatait, ahogy azt bárki más is teheti.

Eszes Attila, Genf