Aki olvasta Bridget Jones naplójának második részét, tudja, hogy a folytatások olyan ritka darabjáról van szó, amely nem csak hogy tartja az első napló színvonalát, de több részletében túl is szárnyalja azt. A második filmről ezt nem állíthatjuk, mivel az alkotók célja az volt, hogy azok is jól szórakozzanak, akik nem szeretnek vagy nem tudnak olvasni. Lehetőleg még feliratokat se, ami a magyar verziót illeti.

A folyamatos súly- és önértékelési problémákkal küzdő harmincas brit nő rövid időn belül ikonikus karakterré vált. Milliók tudtak azonosulni idétlenkedéseivel és szerelmi tévelygéseivel, ami annak köszönhető, hogy az írónő, bár rengeteg humorforrásnak is megalázó helyzetnek tette ki hősnőjét, mégsem kergette soha a karikatúra mezsgyéjére. A filmadaptáció az ezzel való egyensúlyozásban kevésbé volt szerencsés, tekintve, hogy műfaji határok közé kellett betuszkolni a történetet. A romantikus komédia meg ugyebár attól romantikus, hogy van szerelmi szál, hóesés meg csöpögős aláfestősláger, és attól komédia, hogy Bridget puffanjon minél nagyobbakat, fröcsköljék le, borzolódjon össze a haja és grimaszoljon szünet nélkül.

A barátok és a szülők szerepét minimálisra kell csökkenteni és jól feltuningolni a férfiak jelentőségét Bridget életében. Ez nagy kár, mert Bridget Jones éppen attól volt a szingli nők prototípusa, mert egy olyan életmódot képviselt, amely igen sok fiatal, nagyvárosi nőre jellemző mindenféle nagatív előjel nélkül, és nem pedig azért, mert dagi, és egyetlen vágya, hogy menyasszonyi ruhában elhajózzon a naplementébe. A Bridget Jones-mozi folytatásában ennek megfelelően a címszereplőnő valójában nem is szingli, hanem egy kétségbeesett nő, aki két férfi között örlődik, és egyetlen ambíciója, hogy rájöjjön, hogy melyik mellett vár rá az örök boldogság. A film alkotói ezzel nem csak Bridgetet becsülik alá, hanem az egyedülálló fiatal nőket általában, az eredeti könyv komplex és szórakoztató egyéb karaktereit, sőt az egész közönséget is.
 
A lebutítást jelzi az, hogy a könyv legötletesebb részei kimaradtak, úgymint Bridget interjúja bálványával, Colin Firthtel (az persze óriási ötlet volt annak idején, hogy ő alakítja Mark Darcyt, de kínálkozott volna jó pár lehetőség ennek a belső poénnak a kiaknázására), az összes többi Büszkeség és balítélet-utalás vagy Bridget anyjának a fiatalos kalandjai. A legnagyobb hiba pedig Rebecca, az álnok kígyó karakterének teljes (és teljesen szükségtelen) átfazonírozása. A könyv erősségei helyett viszont domináns szerephez jutnak az első film erősségeinek ismételgetései: előkerül újra az óriási bugyogó, a seggre esés, valamint Mark és Daniel egymásnak ugrása mint humorforrások.

Forrás: UIP Dunafilm
A barátok ezúttal hanyagolva vannak | Még több kép a filmből

Közben pedig szól a zene, hadd fogyjon a soundtrack album. Az első rész zenei betéteit sikerült olyannyira túlzásba vinni, hogy 3 percenként felcsendül egy-egy középutas aktuális popsláger. Ennek köszönhetően a nézőnek az az érzése támadhatna, hogy a vetítőszobában folyamatosan szól a Danubius, de egy pár álomszép kép a londoni mézeskalácsházakról és a thaiföldi tengerpartról gyorsan tudatosítja, hogy nem véletlenül énekel most éppen Jamelia, Robbie Williams vagy Beyoncé. Apropó, azt, aki felelős azért, hogy a thaiföldi börtönben a rabok előadásában felhangzó "Like a virgin"-t magyarra szinkronizálták, feltétlenül meg kellene büntetni.

Hogy mindezek ellenére a film mégis működik és nem omlasztja össze az egész Bridget Jones-legendát, az annak köszönhető, hogy a karakterben és megformálójában bőven van elég szufla ahhoz, hogy bármerre taszigálják, mégis az marad ami: egy isteni humorú, imádni való, ellenállhatatlan személyiség, akinek egyetlen gesztusa vagy mondata is óriási hahotázást és nyihogást tud kiváltani a nézőseregből. Rennée Zellweger feladata sokkal hálátlanabb, mint az első részben, a gyengécske forgatókönyv miatt, mégis minden arcrándulása, a brit akcentusa és a szerep kedvéért újra felhizlalt testalkata is makulátlan.

Forrás: UIP Dunafilm
Bridget és Daniel | Nézzen még több képet a filmből!

A műfajmeghatározást szétdobták a két férfi főszereplő között is: Firth a romantikus, Grant a komédia. Mindenki azt fogja jobban szeretni kettőjük közül, amelyik műfaj jobban vonzza. Daniel Cleaver egyébként a második regényben alig tűnik fel, de Hugh Grant parádés alakítása az első filmben kihagyhatatlanná tette visszatérését, így némi izzadságszagú dramaturgiai csavarral újra itt van, és újra zseniális. Nem kell persze túl éles logika annak kitalálásához, hogy a záró képsorokban nem ő fogja a karján elvezetni Bridgetet a marcipándíszletek között a harmadik rész felé, de megdolgozik azért, hogy arra őt is újra beleírják majd a forgatókönyvbe.

Folytatás ugyanis lesz biztosan, mert Bridgetet megvette kilóra Hollywood, és erősen dolgozik rajta, hogy karácsonyi pulykát formáljon belőle. A reklámkampány, a Bridget Jones-klónok és az általános kommercializálás felsrófolják az elvárásokat, ennek ellenére minden érdeklődőt pont az ellenkezőjére buzdítanék: csínján az elvárásokkal, és akkor megvan az esély egy kellemes, vidám két órára.

Onozó Róbert