Magzatelhajtó katarzis

2005.02.02. 13:45

A Vera Drake nagyon szép film. Sajog és izgul a néző teremben, utána pedig meghökkenve bóklász, talán meg se nézi rögtön, hogy van-e üzenet a telefonon. Ott motoz az ember fejében, amikor már rég átment a harmadik aluljárón is a mozi után. Katarzist okoz, azt, amiért tényleg érdemes jegyet váltani.

A Vera Drake című filmben egymásba gabalyodnak a dolgok, mint a széksorok közé vetett kabátok és pulóverek a moziban. Miközben megmutatja magát egy korban és térben távoli világ, tökéletesen átélhető személyes fájdalom hasít a néző szívébe, és még olyanok is eszébe juthatnak, hogy akkor általában mi az igazi bűn és bűnhődés, és az államnak van-e értelme. Patetikus nagy kérdések és hónaljszagú megrendülés keveredik össze úgy, hogy egészen egyszerűnek tűnő filmet látunk. Szépen egymás után következnek a jelenetek, minden valóságos és érthető, a színek kopottak, a szereplők sem gyönyörűek.

Miközben a brit proletárcsalád elnéző mosolyt fakasztóan éldegél, majd teljesen kétségbeesik, érthetővé válik az egész világ tragikussága. Megoldási lehetőség nélküli dráma egy nagyon egyszerű, szórakoztató és izgalmasan felvett történetbe pakolva.

Egyszer ott van a hanyatló birodalom kétségbeesése, az ötvenes évek elejének szegény, kivérzett Angliája, ahol minden férfi olyan helyeken szolgált a seregben, ahová a közép-európai néző aligha vesz vízumot. Ahol a viktoriánus prűdség olyan kulturált erőszakszervezettel létezik egyszerre, hogy képtelenség haragudni az idős tündért fenyegető közegre. Úgy kell a nézőnek szánnia a szereplőket, hogy egyszerre lenézi együgyűségüket és megszereti nagyszerűségüket.

Sikerül bepillantani Angliába, átélni egy idős nő és családja kétségbeesését, és közben még arra is kell gondolni, hogy mi az erkölcs, hogy van-e értelme a büntetés-végrehajtásnak, hogy kellenek-e egyáltalán törvények. Nem propagandafilm az abortusz joga mellett a Vera Drake. Sokkal több annál. A véres konfliktus olyan elegánsan mutat túl önmagán, hogy a film társadalomelméleti bölcselkedések vaskos oldalaival ér fel. A szégyen és a szeretet olyan érzékenyen látszik, mint a nagyszerű hősöket felvonultató eposzokban, holott csak ügyefogyott kisemberek csetlenek-botlanak ócska nappalijuk és hálójuk között.

Teljesen átélhető az áruló, az üldöző és az üldözött helyzete. Mindent könnyű megérteni, és lehetetlen belőle bármit is elfogadni. Az ilyen feloldhatatlan konfliktusok a valóban szar dolgok. Leginkább erről szól a Vera Drake.

Miközben szappanos vizet vezetnek gumicsövön átpumpálva terhes nők méhébe, a karácsonyi hóesés puhaságát idézi a hangulat. Süti, még egy finom forró tea és a kelletlen nyomorék szuszogása keveredik a képeken, ahol minden annyira barátságosan kopott, mint egy nagymama pongyolája. Duruzsol a víz, hol teához, hol magzatelhajtáshoz.

Forrás: SPI

A Vera Drake-ben ez a világ egészen kis mozgásokkal, visszafogott beszélgetésekkel rendít meg. Pillanatra sem lehet unatkozni, pedig a fájdalom alig látszik: biccentések, ijedt pillantások, összenézések is elegendőek a néző torkon ragadásához.

Aligha lehet elképzelni, hogy valakit nagyon finoman, elegánsan és kedvesen hirtelen tökön rúgjanak. A mozi képes rá. Bizonyíték erre a Vera Drake.

dr. Igó

KAPCSOLÓDÓ CIKK