A manófejű Amélie és más Jeunet-mesék

2005.03.07. 9:53

Noha csak heten voltak rá kíváncsiak azon a vetítésen (bár a bemutató hetén volt, igaz, délután), és nehéz érvelni az ellen, aki hosszúnak, vontatottnak találja, mégis elragadó alkotás a Hosszú jegyesség, Jean-Pierre Jeunet eddigi legérzelmesebb nagyjátékfilmje. Pedig a francia rendező mindig bájos történeteket mesél - vagy inkább fest, hiszen filmjeinek a vizualitás a legjellemzőbb karakterjegye.

Mindössze öt nagyjátékfilmet rendezett, de máris legendás. Miről is lehet megismerni Jeunet filmjeit? A következő négy jellemző az IMDB szerint is "trade mark": mindig játszik nála Dominique Pinon, aki nem mindennapi külsejű figura, mert szeret szokatlan "arcberendezésű" színészekkel dolgozni, gyakran használ széles képkivágást, és karakterei gyakran árvák vagy egy szülőjüket elvesztették. Ebben a felsorolásban nem szerepel, de érdemes feljegyezni, hogy öt nagyjátékfilmjéből négyben szerepel valamilyen mozgás- vagy más készségben korlátozott szereplő, és szintén 80%-ban a különleges, festői színvilág mellett valamilyen egészen szokatlan, extrém környezet vagy helyzet jelenik meg a történeteiben.

Csupa olyan jellemző, ami nemcsak megkülönböztethetővé teszi, de ki is emeli Jeunet filmjeit a dömpingből. Nála ugyanis a forma éppolyan fontos, mint maga a téma, és a történetek mindig az ő összetéveszthetetlen, csodás, lélekemelő mesevilágának részeivé válnak. Az ő keze alatt az Alien sem sci-fi horror. De erről majd később. Nézzük inkább a legfrissebbet, a fentiek tükrében.

A főhős, Mathilde gyermekbénulása következtében sánta. Audrey Tautou játssza, akiről Jeunet mondta, hogy arca különleges: "akár egy manóé, nagy, őzike-szemekkel". Mathilde megszállottan nyomoz fronton eltűnt kedvese után, a francia történelem egyik legsúlyosabb csapása, a pokoli véráldozatot jelentő első világháborút követő években. A szüleit elvesztette, nagybátyja (Pinon) neveli.

Ha a jó filmrendező alkotását belenézésből fel lehet ismerni (nem én találom ki, tanítani szokták), Jeunet kétségtelenül az. Ezek a filmek valóban elvarázsolnak, más világba visznek, és ezt nem csak a védjegyszerű képi világ teszi, ami mintegy mozgó festményekké teszi Jeunet műveit. Mély színek, szinte domborplasztikus formák, sűrű árnyékok és tintafények; és a valódi színészek, díszletek közé simuló animációs és digitális trükkök (a képekért más is felelős: a pályája elején a "rajzoló" Marc Caro és az operatőr Darius Khondji, utóbbi két filmjét Bruno Delbonnel fényképezte, a művészeti vezető Aline Bonetto volt).

Azonban a látványon túl a karakterek is jellemzően egyediek és szeretni valóak. És nem csak a főhősök, ami az amerikai mozin edződött, a szereplőket vagy jónak vagy gyűlölnivalónak ismerőknek furcsa lehet. Az arcok akkor is soha nem látottnak tűnnek, amikor már jól ismerjük őket - gondoljunk csak Pinonra, aki minden filmben teljesen különböző karaktert alakít, és hiába hinnénk, egy ilyen cirkuszi figura csak egyvalamire jó, újra és újra meglep vele. De zseniális választásai közül érdemes Az elveszett gyerekek városa rejtőien nehéz agyú erőművészét, Ron Perlmant kiemelni, és a Gaspard Ulliel alakította fiatal katona a Hosszú jegyesség-ben is felejthetetlen izgalmas arcgödrével, kissé bárgyú mosolyával. Tautou Amélie-je és Mathilde-ja ezután szinte szóra sem érdemes, pedig a 26 éves színésznő örökre beírta nevét a filmtörténetbe velük. "Sosem hasonlítottam össze a két szerepet, de vagyok elég okos ahhoz, hogy felfogjam, lehet ilyen fajta összehasonlítást tenni" - nyilatkozta Tautou. "De nem lesz semmi szorongásom amiatt, hogy emberek ezrei majd így gondolnak rám. Szép dolog, hogy valamiről legalább megjegyeznek." Valószínűleg sosem felejti el, aki látta őt ezekben a filmekben.

Előző
Következő

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK