Rejtett örvény

2005.03.31. 11:16

Hiába tehetséges egy rendező. Hiába készít intelligens, szeretni való filmet. Ha a magyarországi forgalmazó úgy dönt, hogy anyagi vagy más okból nem mutatja be nálunk, bámulhatjuk a plafont, vagy felinstallálhatjuk a legújabb fájlcserélő programot és megszerezhetjük illegálisan. Most induló cikksorozatunkban olyan filmeket mutatunk be, amelyek fájón hiányoznak a hazai mozikból. Mert látnunk kellene őket.

A huszonkilenc éves David Gordon Green filmjeit nehéz összekeverni bármely más rendező munkáival. Három eddig elkészült nagyjátékfilmjében közös az egyéni filmnyelv, amit használ és az érzékenység, amivel szereplőit életre kelti.

Első alkotásában, a George Washington-ban megismerjük az Egyesült Államok egyik déli kisvárosát Green szemén keresztül, azt a miliőt, amely későbbi filmjeiben is visszaköszön. Elhagyatott épületek közt elhagyatott emberek. White trash fiatalok rozsdás vagonokon ülve ebédelnek a gazzal benőtt sínek közt, fekete épphogy-kamaszok játszanak egy rég nem használt nyilvános WC-ben, meggyötört arcú férfi fát hasogat a szeméttel teleszórt kertben. Megfoghatatlan, fojtogató szorongás úszik a levegőben. A jelenetek pillanatfelvételekként sorakoznak egymás után, köztük elsötétül a kép, levegőt vesz a kamera. A feszültség igazából sohasem robban, a tragédia is "csak úgy" megtörténik, hozza magával a kétségbeesést és a menekülési kísérleteket, de nincs feloldás. "Remélem, hogy örökké fogsz élni" - mondja szinte mellékesen egy kislány a főszereplő fiúnak, aki élet és halál hordozója, embert ölt és életet mentett, miközben a saját léte egy cérnaszálon függ.

Green párbeszédeiben a lényeg mindig az elejtett vagy ki sem mondott szavakban és gesztusokban bujkál a felszín alatt, különösen második, eddigi legsikerültebb alkotásában, az All the Real Girls-ben, amely egy párkapcsolat törékeny dinamikáját követi a kezdetektől a végig. Paulnak (Paul Schneider) a kisvárosban élő összes szóba jövő lány "megvolt" már, amikor találkozik a bentlakásos iskolából visszatérő tapasztalatlan, sérülékeny Noellel (Zooey Deschanel). A szerelmespár kapcsolata a kezdetektől halálra ítéltetett: a kettejük közti különbség, ami - részben a barátok és rokonok ellendrukkolása miatt - szakadékká válik, bizonytalanná teszi mindkettőjüket és ellehetetleníti köztük a kommunikációt. Mindezt ismét fájdalmasan természetesnek tűnő, egymásról leváló életképekben tárja elénk a rendező.

Forrás: [origo]
George Washington - Donald Holden

Állandó operatőre, Tim Orr segítségével most is szépségesen szomorúnak mutatja a lepusztultságot, gyárkéményfüstöt talán még nem láttunk olyan kecsesnek, mint itt. Az elhullott avar rozsdabarnájára a lány gesztenyebarna haja felel, de minden öncélú esztétizmustól mentesen, a történetet alázatosan kiszolgálva simul a látvány a vászonra. A zene jelenléte hasonlóan meghatározó, ugyanakkor finoman illeszkedő, soha nem válik el a képtől, együtt hullámzik vele, felerősítve az atmoszférát.

Nevezhetnénk akár "fejlődéstörténetnek" is, amit látunk, hiszen a film végére Paul és Noel is tanul valami fontosat saját magáról. Bár nem képesek megőrizni, ami kettejük közt megszületett, érezhetően nem vesztesei a történetnek, tapasztaltabban, bölcs lemondással eresztik el egymást. Szerencsére azonban nem lehet ilyen műfaji kategóriába szorítani ezt a filmet, nincs mondanivaló vagy tanulság, egyszerűen megtörténik, mint az élet. Sajnálatos, hogy egy ilyen alkotás, amelynek az érzékenységéhez fogható ritkán akad, nem talált magyar forgalmazóra, s így nem juthat el a hazai közönséghez.

Forrás: [origo]
All The Real Girls - Zooey Deschanel és Paul Schneider

Megtekinthető viszont ezen a héten a Titanic filmfesztivál keretében Green legutóbbi nagyjátékfilmje, az Áramlat (Undertow). A rendező ezúttal sem szakadt el a megszokott környezettől és állandó alkotótársaitól, de egyéni hangját a thriller műfaji keretein belül próbálja alkalmazni. Vállalkozása semmiképp sem kudarc, egy szépen fényképezett, finom színészi alakításokat felvonultató, ám dialógusaiban és néhány filmes eszköz használatában elszámításokról árulkodó produkció született. Jamie Bellről a Billy Elliot óta lehet tudni, hogy nagy színész lesz belőle, s cseppet sem meglepő, hogy jellegzetes angol kiejtése (amit persze itt ügyesen elsajátított déli akcentus vált fel) és arca ellenére Green őt választotta az egyik főszereplő, Chris megformálására: amit Bell a színészi jelenlétével nyújtani tud, az éppen az, ami Green filmjeinek is az erőssége, a tolakodásmentes érzékenység. A másik gyerek főszereplő, Devon Alan is figyelemre méltó alakítást nyújt Chris öccsének szerepében; ő egyébként tizenhárom éves kora ellenére korántsem kezdő, hatéves kora óta már számos filmben játszott.

Forrás: Titanic
Áramlat - Jamie Bell és Devon Alan

A személyes viszonyok ábrázolása a film legerősebb pontja, különösen a testvérpár és az apjuk közti rossz emlékektől terhes, de szoros kötelék érzékeltetése. A dialógus néhol elszakad az életszerűségtől, és bár ez önmagában még nem rontaná el az összképet, a fényképezés és a zene terén viszont olyan mesterkélt, hatásvadász elemek is bekerültek a filmbe, amelyek kihagyásával a kevesebb több lett volna. A színek, különösen a barnásban játszó külsők és az ezeket ellenpontozó kékesszürke belsők a helyükön vannak, de a lassított felvételek és kimerevítések szükségtelen sallangokkal terhelik meg a látványt. A zene is túl harsánnyá válik olykor, kiérződik a filmkészítők igyekvése, hogy a műfaji sémáknak megfelelve nyomasszák a nézőt. Pedig Greennek nem kéne ennyire igyekeznie. Akkor az igazi, amikor önmagát adja.

Bujdosó Bori

Az Áramlat című filmet április 1-jén, pénteken 17 órakor a Toldi moziban, illetve április 3-án vasárnap 19 órakor az Uránia Filmszínházban vetítik a Titanic filmfesztivál keretében.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK