Hippipapa Elektrával

2005.08.29. 15:34

A Jack és Rose balladája még akkor is dagályos, ha közben apa-lány szerelmi viszony bonyolódik, van véres lepedő és kígyó a hálószobában. A nagy érzések és félelmek romantikus útvesztőjében hiába lenne érdekes kíváncsiskodni, ha a film mégiscsak nyálverés marad.

A Jack és Rose balladája igazán nagyot akar harapni a nézőbe: adni egy kis társadalmi drámát, amiben az öreg hippi utolsó erejével megpróbálja megváltani a világot. Aztán van még egy világtól elzárva élő apa-kamaszlány viszony, amibe betüremkedik a külvilág, és egy haldoklás-vonal is. Az LSD-ző kuckóval is felszerelt kommuna utolsó két lakosának kálváriája elég izgalmas alaphelyzetnek tűnik, és a filmben van egy érdekes kettős szemlélet is: egyszerre alapoz a hagyományos, közhelyes jelzésekre és egyszerre próbál belemenős, realista durvulásokkal sokkolni. A kettő azonban nem erős ellenpontjai, humoros vagy őrjítő párjai egymásnak, hanem sziruppal leöntött kellemetlenkedéssé tesznek sok jelenetet. Sokszor unalmas a film, a legfeszültebb pillanatok sem torokszorítóak, mert nehezen hihető a történet az esetlen romantika és a durvulások rossz ritmusa miatt.

A balladának nevezett filmben virágok látszanak, ha jó a kedv, felhők gyűlnek, ha hullámzik a kedély, és a konfliktus kirobbanását vihar jelzi. A kígyó a gonoszság jele. A sárban hasznos növényeket gyűjtő lány hófehér ruhácskája nem koszolódik. Még megvilágosodás-pillanat is van, amikor a hős mintegy homlokára csapva megérti a világ működésének lényegét, és megbocsát az ellenségnek. Közben pedig belehalnak és belerokkannak a konfliktusba a szereplők, libidójuk egymás idegeire megy. A Jack és Rose balladája nehezen átélhető film.

Pedig a szereplők nem rosszak, mindannyiukat érdekes nézegetni. Különösen a beköltöző testvérpárt sikerült remekül megszemélyesíteni. A kevéssé szimpatikus fiatalabb arcára írt ostoba kedvetlenség önmagában többet segít a filmen, mint a nehézkes párbeszédek összessége. Mert a szövegek nagy része elég kiszámítható ahhoz, hogy alig legyen életszerű a történet.

Forrás: Mokép
Daniel Day-Lewis és Camilla Belle | Még több kép a filmből

A film érdekes kettősségét jól jellemzi, hogy az elején annyira perverznek hat az apu-kislány kapcsolat, hogy felmerül az igény: ha ezek nem érnek egymáshoz a vége főcím előtt, akkor ez egy hazug, álszent film lesz. És aztán hiába történik meg a hitelesítés, mégis elmarad az elégedettség. Elcsúszott a film a közhelyességen és a körülményességen, pedig látszik, hogy nem akartak hazudni az alkotók. Egyszerűen nem sikerült jól összerakni a kamaradarabnak túl szerteágazó filmet. Nem lett eléggé személyes a dráma ahhoz képest, hogy alig vannak szereplők, akik ráadásul jórészt egyetlen házban töltik a cselekmény perceit. Ahhoz, hogy e néhány ember érdekes legyen, nagyon meg kellene ismerni őket, hogy érdekesek maradjanak.

A Filmklubban korábban látott Edukators remekül megoldotta a hatvanas évek idealizmusának mai dilemmáját és lehetetlenségét, pedig kevesebbről volt ott szó, mint életről és halálról. Itt hiába volt a hippivilág szó szerinti temetése mellett egy perverz viszonyrendszer is, a film gyengébb lett német társánál. A játékosság helyett pátoszt láthattunk, a gyötrelmek pedig nem keserítettek el.

dr. Igó

KAPCSOLÓDÓ CIKK