Az ösztönök doktora

2005.11.10. 9:24

Mundruczó Kornél operafilmje a szexualitás erejével gyógyító, ex-drogos Johannáról a fiatal rendező eddigi legsikerültebb alkotása. Nem kell tőle megijedni, opera-analfabéták is élvezhetik, de a hivatásos zenész véleménye szerint kortárs operaként is megállja a helyét.

A filmről

A kórházban sötét, kanyargós folyosókon ereszkedünk alá az ösztönén tiltott birodalmába. Ismeretlen rendeltetésű műszerek ketyegnek, köpenyes idegenek sürgölődnek, hogy összerakják a széttört testeket és megtört lelkeket. Saját szigorú szabályai szerint működő, a fenti világtól hermetikusan elzárt birodalomban vagyunk. Ide érkezik Johanna, a morfinista lány. Az egyik orvos (Trill Zsolt) helyesen ismeri fel, hogy Johanna romlottsága valójában ártatlanság, szerencsétlensége valójában erő, csak lehetőséget kell neki adni, hogy jóságával mások segítségére legyen. De az orvos motivációja önös, Johanna iránti vonzalma indítja arra, hogy nővérként maga mellett tartsa a lányt.

A szent számára a kicsinyes emberi játékszabályok láthatatlanok, és saját tetteit sem mérlegeli. A szent teszi, amire hivatott. Johannának nem kell törnie a fejét azon, hogyan segíthetne a betegeken, csak teszi, amit tennie kell, anélkül, hogy gondolna a következményekkel. Szexszel ébreszti fel a félholtakban az élni vágyás ösztönét, énjük legősibb, legprimitívebb részét szólítja meg. Az orvostársadalom nem tűri a kőbe vésett szabályait nem követő eretnekeket; az ember racionális oldalát képviselő felettes én nem tűri az ösztönök lázadását. Johannának vesznie kell. Tudjuk ezt már az elejétől, ha máshonnan nem, hát Szent Johanna történetéből.

Ez Mundruczó Kornél eddigi legsikerültebb alkotása. Míg a Nincsen nekem vágyam semmi és a Szép napok esetében úgy éreztük, a lendületesen induló történet ritmusa egy idő után akadozni kezd, a dramaturgia szétforgácsolódik és szemünk előtt esik szét a film, most nem lehet panaszunk erre. A dramaturgiai ív tökéletesen kifeszül, a Johanná-nak van eleje, közepe és vége, a történet pontosan a film elejénél kezdődik és a befejezésnél ér véget, és egy pillanatra sem hagyja el szereplőit. A haloványbőrű, csontsovány Tóth Orsi tökéletes a szerepben, bár a szexualitását használja, szinte nincs is teste, jelenlétéből transzcendens erő árad. Aki lehetővé teszi az utazást, Nagy András (Szép napok) és Erdély Mátyás (Macerás ügyek, Before Dawn), gyönyörű képeik nélkül aligha kapnánk ugyanezt a zsigerekig hatoló, megrendítő élményt.

Forrás: Mokép

Az operáról

A film műfaja opera abból a szempontból, hogy nagyon kevés kivétellel, zenei közegben zajlanak a dialógusok (duettek és kórustételek), a belső érzelmi történések (áriák), sőt időnként az elbeszélő részek is (recitativók). A szereplőket énekesek helyett színészek alakítják, s ennek a film szempontjából rengeteg előnye van, ugyanakkor zavarba ejtő a látvány, amikor egy "énekes" színész pár milliméteres szájnyílással, levegővétel és támasz nélkül vágja ki a kétvonalas A-t. Ha a Jézus Krisztus Szupersztár előadóira gondolunk, mindjárt látható a különbség. Az énekes testétől és az éneklési pozícióktól, főleg ilyen nehezen énekelhető zenei anyagnál, nehéz eltekinteni, még ha látványra alkalmasabb is a színész arca és előadó képessége.

A Tallér Zsófia által komponált zenei anyag önmagában tökéletesen megállja a helyét. Igazi kortárs megközelítés, mind a kísérőzenét, mind magát, a drámát illetően. Külön kiemelném Johanna első áriáját, amelyet a kábítószer mámorában, a padlón fetrengve ad elő ("Remegek, remegek..."). A zene kifejező ereje itt, szinte Gesualdo madrigáljait idézve üt át, a zenei anyag oly mértékben illeszkedik a szöveg alakjához és érzelmi tartalmához.

A filmben összesen egy olyan pont van, ahol az opera, mint műfaj, önmaga paródiájává válik, ez pedig az a quasi recitativo, ahol a szerelmes orvos Johanna mellett elhaladva megkérdezi, hogy hova viszi a beteget. Johanna válasza: "Vérvételre", mire a doktor: "Az jó". Talán ez volt az egyetlen pont, ahol a közönség egyöntetűen felnevetett. Elgondolkodtató, hogy egy ilyen kortárs műfajnál és egy olyan korban, ahol az opera műfaja már szinte elérhetetlen távolságba került a társadalomtól, mennyire lehet, illetve kell az operának ezzel az eszközével élni. Ha lehet, akkor viszont érdemes sokkal többet alkalmazni - humor ide vagy oda -, a Johanná-ban azonban ez az egy megjelenés fölöttébb kirítt az egész zenei anyagból, illetve a film öszhangulatából.

Bujdosó Bori, Halas Dóra

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK