Öngyilkos film

A Mennyország most öngyilkos palesztin merénylőkről szól. A film akkor öli meg magát, amikor a történet a film felénél véget ér, és utána hosszú monológokban mindent meg akarnak magyarázni. Az érzelmi hatást ekkor kioltja az okoskodás.

A Mennyország most első fele nagyon jó. A második fele csapnivaló. Mintha a hősökhöz hasonlóan az alkotók is megölnék magukat. A két palesztin fiatalember története valóban megrendítő. Normális autószerelők, akiknek egyszer csak szólnak, hogy akkor holnap menni kell meghalni és sokakat megölni, az egyszerre izgalmas és megrendítő. A film első fele valódi történet, a második rész pedig nem is egyszerű moralizálás, hanem politikai-erkölcsi fejtegetés, meglehetősen közhelyesen. Amit a mozi képekkel, arcokkal, hangulatokkal ki tud fejezni, az megtörténik az elején. A halálra készülők utoljára reggeliznek a családjukkal, keserű tréfák hangzanak el, a csapvízről, az öcsi kedvenc pólójáról van szó, de a brutális halál ott kísért minden pillanatban. A nézőnek magának kell rájönnie arra, hogy miért fájdalmas a helyzet, különben nem éli át a tragikumot.

Ez a film azonban nagyon magyarázni akart. Programfilm lett, hogy bemutassa az öngyilkos merénylők motivációit, problémáit, dilemmáit, az egész palesztin helyzetet tulajdonképpen. A magyarázási kényszer azonban játékfilmnél nem működhet úgy, ahogy itt láttuk. Láttuk a jó megoldást a film elején, hogyan lehet jól magyarázni, feszültséget kelteni, utalásokkal bemutatni egy helyzetet. A figurák nagyon hitelesnek tűnnek, a beszervezők, a pangó örök ideiglenesség, a bezártak frusztráltsága tökéletesen érthetővé válik úgy is, ha nem mondják el: "mi be vagyunk zárva, harcolni kell, de nincsen rá eszközünk" stb.

Rettenetesen nehéz világmagyarázó filmet készíteni, örökké ott kísért a csapdahelyzet, hogy a társadalmi problémákat, történelmi helyzeteket hogyan lehet egyszerre érzékenyen és minden részletre kiterjedően bemutatni. A személyesség és az általánosítás közti feszültséget ügyesen feloldani, tipikus de mégis reális figurákat kitalálni, hatalmas kihívás. A Mennyország most nagyon ügyes munka abból a szempontból, hogy nem egyszerűsít túlságosan, rengeteg szempontot megvizsgál, nem ítélkezik, nem mutatja feketén-fehéren a világot. Bizonyos jelenetek fájdalmasan tragikusak, a helyzet megoldhatatlansága teljesen átélhető és megérthető.

Nézd még több képet a filmből! | Nézd meg az előzetest!

Ezt az élményt azonban megadja a film eleje is. Ha a merénylők története akkor befejeződik, amikor elindulnak életük utolsó útjára, akkor tökéletes alkotás lehetne. Az utolsó vacsora beállítását idéző végső lakoma, az utolsó vizelés képei mind sokkolóan hatnak, mert hétköznapivá teszik a halálos tragédiát. Pátosz nélkül sikerül megmutatni a kegyetlen és elfogadhatatlan önfeláldozást.

Nézd még több képet a filmből! | Nézd meg az előzetest!

Utána azonban jönnek a magyarázatok, amelyek mind elfogadhatóak egyébként abból a szempontból, hogy az érvelések nem hamisak. Valóban az ott megfogalmazott gondolatok adják a kérdések és lehetséges válaszok összességét. Azonban ekkor a szereplők elvesztik karakterüket, tragikus személyiségek helyett mikrofonállványokká válnak. Az alkotók túlmagyarázási kényszere miatt az embernek az az érzése, mintha hülyének néznék a nézőket. Két évvel ezelőtt mutatták be a Deus ex machina című filmet, ami szintén a palesztin tragédiáról szólt. Abban volt csoda, irreális jelenetek, mégis, sokkal erősebb és a valóságot jobban megragadó film lett. Ugyanazt el tudta mondani, mint a Mennyország most, és a játékosság, a filmszerűség nem ment az üzenet rovására.

A Mennyország most érzékenyebb ugyan annál, hogy egyszerű propaganda-film legyen, de a benne lévő politikai program megölte a drámát.

dr. Igó