Szabad leszel, ha beledöglesz is

2006.01.05. 17:48

A Manderlay műfaját tekintve megmondófilm. Lars von Trier ismét megmarkolta szócsövét, és a világba kiabálta nézeteit demokráciáról, faji előítéletekről és úgy en bloc az Amerikai Egyesült Államokról. Bár von Trier abban a hiszemben él, hogy filmjével provokál, tevékenysége csak annyira provokatív, mint a gimnáziumi matektanáré, aki megpróbálja az unott diák fejébe verni a másodfokú egyenlet megoldóképletét.

Von Trier azt fejlesztette tovább, amit a Dogville-ben elkezdett, kikísérletezte, hogyan lehet a szimbolikus, színházinak tűnő, a valóságtól elvonatkoztatott díszletek közt filmet forgatni, olyan határok nélküli térben, ahol a kiejtett szavak kinyilatkoztatásokká, a kinyilatkoztatások példabeszédekké állnak össze. Von Trier nem filmet akart csinálni, tanítani akart. Felszögezi a vászonra a Manderlay-t, hogy okuljunk.

A történet végtelenül egyszerű, jó szándékkal lecsupaszítottnak, kevésbé jó szándékkal primitívnek nevezhető. Grace és apja (Willem Dafoe) Dogville-t hátrahagyva az alabamai Manderlay-be érkezik, ahol, úgy tűnik, még nem számolták fel a rabszolgaságot, pedig a harmincas években járunk. A lány úgy dönt, hogy Manderlay-ben marad, felszabadítja a rabszolgákat és megtanítja őket egy jobb életre. Elkéri apja embereinek felét, a papa távozik, ő pedig munkához lát. Előadásokat tart a szavazásról és a demokrácia egyéb remek intézményeiről, próbál segíteni a munka átszervezésében, most, hogy az egykori rabszolgák már maguknak termelnek, és nem kötik őket gazdáik ostoba és kegyetlen szabályai. Azonban az derül ki, hogy a feladat nehezebb, mint Grace gondolta volna, tapasztalatlansága miatt rossz döntéseket hoz, amelyek sorban visszaütnek, és végül az egész új rendszer összeomlani látszik.

A felszabadított rabszolgákat játszó színészek közt olyan tehetségeket is találunk, mint Danny Glover vagy a Timothyt megformáló Isaach De Bankolé, aki a film egyetlen igazán jó alakítását hozza, de a reflektorfény sosem rájuk irányul, ez a történet igazából Grace-ről szól. Ezért is zavaró, hogy a Nicole Kidman helyére lépett vörös hajú lányról, Bryce Dallas Howardról nem derül ki, hogy tud-e játszani. Esetlenebbül mozog a képzeletbeli gyapotültetvényen, mint elődje a kis faluban, és a szavak olyan monoton módon hagyják el a száját - ami nyilván rendezői instrukció volt -, hogy nem jövünk rá, más közegben mit kezdene magával.

Forrás: [origo]
Isaach De Bankolé a Manderlay-ben

Sok nagy tanulság sorakozik egymás mögött, ebből áll a film. Szinte minden jelenetnek van morálja. A rabszolgákat fel kell szabadítani. A gengsztereket tisztességes munkára kell fogni. Az apát rá kell bírni adott szava betartására. Lopni bűn. A bűnöst meg kell büntetni. A büntetést a közösség határozza meg, annak kijelölt tagja hajtja végre; a büntetés nem bosszú. És így tovább. A legfontosabb leckék persze a demokráciáról szólnak. Ha nem tudtuk volna, von Trier szép türelmesen elmagyarázza nekünk, hogy a demokrácia fontos és jó dolog. De nem lehet ám csak úgy hűbelebalázs módjára becsörtetni a rabszolgák közé, és kihirdetni a demokráciát, mint tette az egyszeri amerikai Irakban, nem, nem. Ha nem vizsgáljuk meg előbb gondosan a fennálló rendszert, nem értjük meg, hogy még a rabszolgáknak is fűződik érdekük a status quo fenntartásához, akkor hiába próbáljuk a megváltót játszani, úgyis ellenünk fordítják saját fegyverünket. Az üzenet és a benne foglalt Amerika-kritika kristálytiszta, nem is mondhatta volna szebben a kis lovag.

Forrás: [origo]
Grace olvas, a rabszolgák állnak a helyükön

Von Triert mindig is az erkölcsi kérdések érdekelték, pontosabban a helytelenül működő világ ellen nyeregbe szálló jó elbukása. De lehet, hogy megfeledkezett arról, hogy ha a bukás törvényszerű, akkor a Hullámtörés Bessével, a Táncos a sötétben Selmájával és a Manderlay Grace-ével együtt ő maga is kudarcot kell hogy valljon világmegváltó törekvéseivel. Hogy von Trierbe jó adag megalománia szorult, az nem újdonság, már a dogma manifesztum idején is gyanakodhattunk, hogy ez a csávó szereti megmondani, mit hogyan kell csinálni. Von Trier elszánt, makacs, és meg van győződve a saját igazáról. A gond az, hogy míg korábbi filmjei azt sugallták, hogy ő az igazság szorgos, alázatos keresője, a Manderlay esetében már az igazság letéteményesének szerepét öltötte magára. Filmjét nehéz másként értelmezni, mint Amerika felett kimondott ítéletként. Hiába nyilatkozza folyton, hogy nem Amerika-ellenes, és hiába derül ki ezekből a nyilatkozatokból, hogy valójában árnyaltan látja a témát, ha ez a filmből nem jön át. És nehéz elfogadni egy olyan ember munkáját, aki feljogosítva érzi magát arra, hogy alázat nélkül ítélkezzen. (Habár tudjuk, hogy a küldetéstudat sokszor fontos eleme a művészetnek; hogy készültek volna el Tarkovszkij filmjei, ha nem hitt volna mindvégig sziklaszilárdan saját igazában?)

A rendezői hozzáállás eredményeképpen a Manderlay mint alkotás végül akaratlanul maga is példázattá válik, és ironikus módon ugyanazt tanítja, amit Von Trier szándéka szerint a film története kellett volna hogy közvetítsen: hiába a jó szándék, ha hiányzik az alázat és a bölcsesség, akkor semmi jó nem sülhet ki az erőfeszítésből.

Bujdosó Bori

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK