Retró-semmi

"Aranyba ritkán lép az ember" - jelenti ki bölcsen a vásznon a gyér barkójú Rátóti Zoltán, és nincs mit tenni, gyengén, bágyadtan bólogatok, mert a film ekkor már kiszívta tagjaimból az erőt. Rátótinak igaza van, mert például a Miraq sem arany, hanem az, amibe meg gyakran lép az ember.

Bollók Csaba filmje egy csapzott fiatalemberről szól, aki kiesik egy vonatból (!) és a semmi közepén ébred. Ő Márk (Kolovratnik Krisztián), de a neve teljesen mellékes, nem használja az egész film alatt. Krisztián inkább elindul a semmibe, ahol furcsa emberekkel találkozik, akik szemmel láthatóan az ötvenes években mozognak, mondjuk 1957-ben, mert sok szó esik a szputnyikról és lajkakutyáról. Láthatunk még sok szép régi autót, retró-frizurát és retró-szemüveget, és amikor éppen nem érthetetlen párbeszédek pattannak ki érthetetlen karakterek szájából, akkor szól a rockandroll. Az öltönyös Krisztián sem ért semmit, csak néz, és elindul az erdőben.

Érzik most már, ugye, milyen film ez? Kínosan, finomkodóan, művészien rossz. Nem, attól nem lesz érdekes a mozi, ha nem értjük. Akkor se, ha lassan megértjük, de minek. A Miraq az a típusú puzzle-tologató játék szeretne lenni, ami kaján vigyorral vezeti és vezeti meg a nézőt, az meg boldogan hagyja. Vannak ilyen filmek, de ez itt nem sikerül, ehelyett minden meg nem értett vagy éppen megértett kép rettenetes unalomba fullad. A zagyva jelenetek hevenyészett, széteső ritmusban követik egymást, a mellékszereplők hamis hangon mórikálják magukat, egyetlen kivétel a Marilyn-szobrot cipelő ismeretlen (ebben a filmben mindenki ismeretlen, és az is marad), akinek a film közepén van két szórakoztató jelenete.

A hős viszont, az abszolút főszereplő, aki egyszerre ugrik vissza az időben öt évtizedet és közben napról napra is halad visszafelé a múltban (duplacsavar!), meglepő egykedvűséggel veszi tudomásul, hogy a feje tetejére állt a világa. Krisztián lapos pillantásokkal, törődötten néz, lemondóan hagyja, hogy sodorják a bizarr események. Megölnek egy lányt. Ellopnak egy arany lábnyomot. Vörös hajú kisleány (istenem, mi más lenne, mint vörös hajú) szurkálja a tó vizét egy bottal. A retró-bálban egy delejes tekintetű szőke nő elejti a poharát, és csörögni kezd.

Csere Ágnes és Kolovratnik Krisztián

De a főhőst semmi sem rázza meg, Kolovratnik 75 percen át hozza ezt a szenvtelen, egyarcú figurát. Ez azért veszélyes, mert őt látjuk állandóan. Sötét, beesett szemeit, félig nyitott száját, kifejezéstelen, gyakran buta tekintetét. Lehet persze, hogy ez nem a színész hibája, hanem a rendezőé. Lehet, hogy éppen ez volt Bollók koncepciója: a hős nem kezd el rémülten ugrabugrálni a hirtelen-ötvenes években, hanem csak úgy van, elbújik a vértelen, lassú mozdulatokban. Nem érdekli őt annyira ez a dolog, ez az időutazás. Nem baj, minket sem.

Mesterházy Lili