Felemás találkozás

2006.02.04. 17:43

A Randevú című film furcsa emberek furcsa találkozásairól szól, amelyek néha egész érdekesek, de végeredményben nem vezetnek sehova.

Incze Ágnes első nagyjátékfilmje, az I love Budapest, a főváros jellegzetes helyszínein játszódott; a Randevú is budapesti film, de sokkal inkább kelti azt az érzést, hogy egy meghatározhatatlan város ismeretlen tereiben bolyongunk, egy olyan világban, ami csak hasonlít ahhoz, amit ismerünk, de nem pont az. A film cselekménye lényegében kimerül abban, hogy néhány furcsa, és egymástól nagyon különböző ember találkozik egymással. Egy hajléktalan öregasszony belebotlik egy huszonéves fiúba, majd rég halott édesanyja szellemébe. A fiú pedig megismerkedik egy kórházi nővérrel. Ennyi.

A látvány hatásos, az oszlófélben levő kórházi szobák, a vakolatukat levedlő épületek kietlenségét jól ellenpontozzák a már-már harsány, vidám színek, a hajléktalan Rózsika piros sapkája, a derekáról lógó nejlonzacskók élénk kékje és zöldje, és még sorolhatnánk. A baj az, hogy nem történik elég dolog, ami megtöltené tartalommal a képeket. Irén, a szellem végig némán követi Rózsikát, nem szól egy szót sem, csak néz üveges tekintettel, és időnként csuklik egyet. Habár a végén fontos feladata lesz, ez nem feledteti a fárasztó pillanatokat, amelyeket a film végignézése alatt kénytelenek voltunk vele tölteni. Amikor Rózsika egyedül van, kukákban turkál, és hidak alatt alszik, még az is többet mond, mint amikor ketten botorkálnak céltalanul.

Forrás: [origo]
Zrínyi Gál Vince, Pap Vera és Szamosi Zsófia a Randevú-ban

Legjobbak kétségtelenül azok a jelenetek, amikor a négy főszereplő együtt van a vásznon. A Rózsikát alakító Pap Vera, a Norbit, a srácot megformáló Zrínyi Gál Vince és a nővért játszó Danis Lídia közt olyan dinamika bontakozik ki, amely, ha csak percekre is, de igazán élvezetessé teszi a filmet (az Irént alakító Szamosi Zsófia meg nem tehet róla, hogy neki nem írtak szerepet). Külön öröm, hogy Norbinak sikerült olyan mondatokat írni, amelyek majdnem olyanok, amilyeneket a huszonévesek a valóságban mondani szoktak - a film nem szenved a magyar filmekre jellemző, sajnos még ma is oly gyakori dialógus-betegségtől.

A transzcendensbe hajló befejezés nem elég jól felépített ahhoz, hogy szíven üssön, nem érezzük úgy, hogy egy nagy utazás végére érnénk a szereplőkkel együtt; a katarzis elmarad, a lepukkant világ marad.

Bujdosó Bori

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK