- Mit éreztél, amikor mindez a felhajtás egyszer csak véget ért?

- Nagy-nagy ürességet. Januártól kezdve egyfajta spirális rendszerben belesodródtunk ebbe az egészbe, és közben nem volt sem időnk, se erőnk azon gondolkodni, hogy mit is csinálunk valójában. Néha egy-egy külső szemlélő pillantásán tudtuk csak lemérni, hogy atyaúristen, mit művelünk. Amikor a forgatás beindul, az tényleg olyan, mint egy tehetetlen gőzmozdony: fenn van a sínen, zakatol, és el kell ugrani előle, mert nincs az az erő, ami megállítja. Augusztus 8-án kezdtünk forgatni, 32 napig tartottak a felvételek, alig néhány nap leállással, még augusztus 20-án is dolgoztunk. Szeptember 16-án úgy ért véget a forgatás, hogy fél 5-ig felvettük az utolsó kockákat, és 6-kor felszállt Spielberg gépe. Rögtön utána nem is tudtam, hogy mit kezdjek magammal.

- Stábbuli nem is volt?

- De, az volt, csak pár nappal korábban. Direkt hétvégére szerveztük, hogy ki tudjuk pihenni magunkat. Ráadásul a nagy stáb akkor volt együtt utoljára. Spielberg innen már egy csökkentett létszámú stábbal utazott Párizsba, és onnan még kevesebb emberrel New Yorkba.  

- És a búcsú is volt annyira emlékezetes, mint a köszöntés?

- A reptéren már nagyon kellett sietnünk, úgyhogy még előtte, a helyszínen beszélgettünk egy nagyot. Én egy kis meglepetéssel kedveskedtem: a magyar stáb magjával (kb. 300 emberrel) aláírattam egy szép, nagy, különleges papírlapot, ráírtam, hogy We Thank You - Your Hungarian Crew - vagy valami ilyesmit. Aztán bekereteztettük. Nagyon meglepődött, és meghatódott, megköszönte a munkánkat, nagyon dicsérte a magyar stábot, amiért kiegyensúlyozottan és nyugodtan tudott dolgozni, külön kiemelte a helyszíni munkát, és aztán pár szót váltottunk arról is, hogy hogy néz ki a jövő. Én megkérdeztem, lát-e arra esélyt, hogy visszatérjen ide, és ha igen, mikor és hogyan - ő pedig sejtelmesen annyit mondott, hogy előbb, mint gondolnám. Ennyiben maradtunk. Azóta szereztem erről részinformációkat is, de azt még nem oszthatom meg.

- Milyen képet őrzöl róla magadban?  

- Egy halálosan profi szakember, aki pontosan tudja, mit akar, pontosan tudja, hogy ő kicsoda, és ha ezzel nem él is vissza, de mindenképpen él vele. Nagyon jól tudja használni az embereket, tudja, hogy ki mire alkalmas. Borzasztó fegyelmezett, és látszik az a hihetetlen alázat, ahogy az egész szakmához hozzááll. Kora reggel megérkezik a helyszínre, nem játssza meg magát, nincsenek allűrjei. Az Operaháznál például utolsó pillanatban kért egy helyszínt, ami bent volt az épületben, ki kellett üríteni. Megkapta a helyiséget, de csak azzal a feltétellel, hogy délután fél ötig át kell adni az Operaháznak. Egy félreértés miatt ez az információ már nem jutott el hozzá, és én kénytelen voltam a forgatás közben odamenni az első asszisztenséhez, hogy figyelmeztessem: Spielberg-film ide vagy oda, minket innen fél ötkor kizavarnak. Én kb. háromkor szóltam, és fél öt után öt perccel kijöttünk. Képes volt arra, hogy hirtelen átszervezze a forgatást, nem volt semmi felelősségre vonás, semmi cirkusz vagy hisztéria. Amikor a Margitszigeten forgattunk hajnali fél négykor, akkor is elsők között érkezett a helyszínre.

- Milyen kapcsolat alakult ki közöttetek?

- A nagy emberekre jellemző, hogy nem szeretik, ha valaki túl nagy tisztelettel közeledik hozzájuk, mert akkor zavarba jönnek, és nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Nyilvánvaló, hogy én egy privilegizált helyzetben voltam, mert én voltam a magyar stáb vezetője, ha bármi probléma felmerült, azonnal engem keresett a szemével - ő is és a kollégái is. Én pedig nem éltem vissza azzal, hogy helyzetben vagyok, tehát nem mentem oda hozzá a szinopszisaimmal és forgatókönyvötleteimmel, amelyekből jó párat kaptam a szakmából a forgatás alatt. Próbáltam úriemberként viselkedni, hogy sose érezze magát kellemetlenül. Ha az ember tud disztingválni, és nem lihegi túl a dolgot, akkor megtörténik, hogy három-négy alkalommal ő jön oda hozzám, és kezd el beszélgetni akármiről. Ami meg is történt többször.

- Ki az, aki még maradandó élményt tudott okozni ebből a munkából?

- Négy ember bűvölt el teljesen: a látványtervező Rick Carter - az a profizmus, ami belőle árad, az valami hihetetlen; a producer Kathleen Kennedy - hihetetlen, mennyire ura ennek az egésznek, mindenki úgy néz fel rá, mint egy istennőre; a vágó Michael Kahn a maga hetven-valahány évével - azt mondták, egy mufurc öregember, de én imádtam, egy tündér volt; és hát az operatőr Janusz Kaminski, aki kissé furcsa olykor, de egy igazi megszállott. Amit ő művelt a fénnyel, a tükröződésekkel és egyáltalán a kamerával... meg kell nézni a filmet!

Gyárfás Dóra