A szolid ripacs

2006.04.06. 19:06

A Capote sokkal több mint egy életrajzi film, amelyből megtudhatjuk, ki is volt Truman Capote és hogyan élt. A remek, visszafogott alakítások és a sajátos, feszült hangulat különleges filmélményt nyújt minden olyan nézőnek, akinek a számítógépes effektusok és a surround sound még nem tompította el az érzékeit.

A film azt a csaknem hét évet dolgozza fel, amelynek során Truman Capote a Hidegvérrel című könyvén dolgozott. Az ilyen hosszabb időszakokat átfogó filmek nem mindig sikerülnek jól: gyakran ismétlődésekkel vannak tele, és unalmassá válnak, máskor épp ellenkezőleg, néhány fordulópont kiemelése után hipp-hopp elérkezünk a végkifejlethez, és úgy érezzük, megmagyarázatlanul maradtak az események. A Capote esetében szerencsére egyikről sincs szó, Dan Futterman Gerald Clarke Capote-életrajzából írt forgatókönyve tökéletesen adagolja az eseményeket ahhoz, hogy a moziban töltött két óra végére úgy érezzük, megismertünk egy embert.

A történet '59-ben kezdődik, amikor Capote (Philip Seymour Hoffman) egy megmagyarázhatatlan, kegyetlen gyilkosságról olvas az újságban, és úgy dönt, a kansasi helyszínre utazik, hogy cikket írjon a The New Yorkernek az esetről. Magával viszi asszisztensként gyerekkori jó barátját, Nelle Harper Leet (Catherine Keener), és elkezdik az adatgyűjtést. Összeismerkednek a nyomozás vezetőjével (Chris Cooper), aki eleinte némiképp bizalmatlan a furcsa New York-i páros tevékenysége iránt, de aztán saját házába is beengedi őket. A rendőrség egy idő után elkapja az elkövetőket, Perry Smitht (Clifton Collins Jr.) és Dick Hickockot (Mark Pellegrino), és innentől bontakozik ki az igazi történet, amely Capote és Smith viszonyáról szól.

Nem kell ismerni sem a Hidegvérrel-t, sem az író életrajzát ahhoz, hogy átélhetővé váljon Capote ambivalens viszonyulása Smithhez. Egyértelmű, hogy az író lelki közösséget érez a gyilkossal, valódi vonzalom alakul ki benne iránta, ugyanakkor persze ki is használja őt célja elérése érdekében, azaz regénye megalkotásához. A végtelenül nárcisztikus Capote valószínűleg nem is volt képes máshogyan szeretni. Smithben saját magát látja tükröződni: hasonlóan zaklatott gyerekkora akár őt is olyan útra vezethette volna, amilyenre Smith lépett, és ez borzongással tölti el. Ahogy megfogalmazza: ugyanabban a házban nőttek fel, csak ő a bejárati ajtón át távozott, Smith pedig a hátsó ajtón keresztül. A homoszexuális Capoteban nyilván erotikus vonzalmat is kelt az izmos, félig indián férfi, de leginkább elveszett testvérét látja benne.

Forrás: [origo]
Philip Seymour Hoffman a Capote című filmben

Hoffman egyszerűen zseniális Capote szerepében, a piperkőc kamugépet, aki egyforma könnyedséggel tálalja fel erősen kiszínezett történeteit az értelmiségi társaságnak, és hazudik Smith szemébe, hogy kicsalogassa belőle a gyilkosság éjszakájának részleteit, úgy jeleníti meg a vásznon, hogy elhisszük, Capote pont ilyen volt. Nehéz színészi feladat lehetett megvalósítani, hogy a figura elképesztően affektáló beszéde és furcsa manírjai ellenére valós személynek hasson, kétségtelen, hogy Hoffman megérdemelte a legjobb férfi főszereplő Oscarját ezért a bámulatos teljesítményért. A film egyik mellékszála Capote és Harper Lee lassan kihűlő barátságának bemutatása. Catherine Keener egy végtelenül józan, szolid, Capote szertelenségét szeretetteljes racionalitással ellenpontozó Harper Lee-t mutat nekünk, aki olyan vonatkoztatási pontot jelent az író számára, amelyhez mérheti magát, vagy mérné magát, ha elég erős lenne hozzá. Keener is tökéletesen oldja meg a szerepét, mindig háttérben maradva is képes karizmát és erőt sugározni.

A történet, fordulatai ellenére egyenletesen fojtott atmoszférában halad előre, feszült vibrálást érzünk, amely fenntartja a figyelmünket. A film nem ereszt el egy pillanatra sem, de mindvégig nagyon finom, visszafogott marad. A színválasztás nagy szerepet játszik a hangulat kialakításában, hol acélkékek és hamuszürkék, hol őszies fakóbarnák uralják a vásznat, élénk színeket nem látni. Hoffman és Keener mellett a film igazi sztárja Miller, a rendező, aki első nagyjátékfilmjében a színészvezetés, a dramaturgia és a képi világ ilyen tökéletes egységét tudta megvalósítani.

Bujdosó Bori

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK