A széplelkű Stasi-tiszt

2006.04.24. 16:25

Megint valami, ami a németek kegyetlen önkritikáját igazolja: egy újabb film, mely a múlttal néz szembe. Most már nem a náci-múlttal, abból az utóbbi években volt elég, hanem az NDK-történelemmel, amit még csak vicces-felszínesen dolgoztak fel (Good Bye, Lenin!). A Das Leben der Anderen (Mások élete) erénye azonban korántsem csak annyi, hogy őszinte és hiteles. Ennél többet tud: jó film, sokáig nem hagy nyugodni.

Főhősünk első látásra nyugtalanítóan ellenszenves: szigorú és korlátolt, puritán és kíméletlen. Egyetemen tart előadást arról, hogyan kell kínozni, majd leleplezni mindazokat, akik nem értenek egyet. A rendszer ellenségeit. Ő komolyan hiszi, hogy vannak ilyenek, es köztünk élnek. 1984-ben járunk Kelet-Berlinben. A diktatúra kicsit sem tűnik puhának, itt nem.

Főhősünket különleges feladattal bízzák meg, hiszen nála megbízhatóbb Stasi-tiszt nincsen. Egy művészpárt kell megfigyelnie, egy sikeres írót és még sikeresebb barátnőjét, az ország legünnepeltebb színésznőjét. Nem is elég csak figyelni őket: találni is kell valami terhelőt - szól a parancs. Az író útjában van egy miniszternek.

Herr Wiesler bedrótozza a lakást, és becuccol a padlásra. Nekilát, hogy láthatatlan harmadik legyen egy kivételesen szép párkapcsolatban. A film kezd kicsit a Sötétkamrá-ra emlékeztetni: a magányos, sorvadt lelkű férfi a szépség felé kezd vágyakozni, idoljai lesznek, akikkel együtt lélegzik, akik nélkül lassan minden értelmét veszti. És néha a Truman-Show jut eszünkbe: egy szappanoperát nézünk, aminek egyszer csak lesz egy önjelölt rendezője.

Herr Wiesler ugyanis nem bírja ki, hogy ne avatkozzon közbe. Személyisége kifordul magából, érző ember válik belőle, olyan lesz, mint egy aggódó szülő vagy gondos őrangyal, szóval valaki, aki felelősséget és kötődést érez. Aztán az amerikai filmek újra a homályba vesznek, marad a keleti blokk realitása, a 80-as évek barnás-szürkés színvilága, a bonyolult kapcsolatok, a kezelhetetlen érzelmek; és a dilemma, hogy a művészet, a politika vagy a szerelem az első a sorban. Dönteni csak rosszul lehet.

Florian Henckel von Donnersmarck elsőfilmes rendező, mégis mindenhez biztos kézzel nyúl, a film több síkon működik kifogástalanul. Herr Wieser egy nap hazafelé tart a munkából, és a liftben egy labdázó kisfiúval fut össze. A gyerek azonnal rákérdez: igaz-e, amit a szüleitől hallott, hogy a bácsi a Stasi tisztje. Wieser reflexből visszakérdez: Hogy is hívják a ...? De itt elakad. Nincs értelme már annak, amit korábban gondolt, amiben azelőtt hitt. Inkább a megalázó vereség: "De hát a labdáknak nincs is nevük!"

Forrás: [origo]
Das Leben der Anderen | Sebastian Koch és Martina Gedeck

A film bizonyítja mindazt, amiről mások csak nyilatkozni tudnak: nincs közönségfilm és művészfilm, csak jó és rossz film van; a tragédia tele poénokkal, a komédia szomorú pillanatokkal. A Das Leben der Anderen telt házakkal fut Németországban, és ha néhány "ossie" hiányolja is a Stasi-áldozatok iránti együttérzést, valójában minden percében ott van.

Nem véletlen, hogy a német film nagy rajongója, Bernd Neumann kultuszminiszter épp erre a filmre hívta meg a Bundestag képviselőit, és az sem, hogy a Das Leben der Anderen 15 kategóriában versenyez a Német Filmdíjért. Jövőre biztos már az Oscarért indul.

Pedig a rendező sosem élt a keleti blokkban, a forgatókönyvet maga írta (három éve ment rá, amiből egy volt a kutatómunka), és a főszereplők közül is csak a Wieslert alakitó Ulrich Mühe tudja pontosan, mit jelent a szocialista diktatúra. Úgy látszik, a többieknek sem volt nehéz elképzelni: a tiszt főnökét alakitó Ulrich Tukur is kísértetiesen igazi (ismerős lehet az Ámen-ből), és a német film két nagy sztárja, a szerelmespárt alakító Martina Gedeck és Sebastian Koch is lenyűgöző. Látni kellene itthon.

Gyárfás Dóra
Berlin, Németország

KAPCSOLÓDÓ CIKK