Se hús, se hal

2006.04.21. 16:24

A Transamerica rendezője biztonsági játékot játszik, nem meri bevállalni, hogy komoly drámát tegyen elénk, de a "töke van a menyasszonynak"-típusú poénkodástól is távol tartja magát, így aztán a film saját főhőséhez hasonlóan, meghatározhatatlan nemű marad, és nem sok élvezetet tartogat a néző számára.

Óhatatlanul is az ember eszébe jut a zseniális A fiúk nem sírnak, a film, amely megmutatta a világnak, hogy mennyi fájdalom lakozik a rossz testbe született emberek lelkében, és amely jól megérdemelt Oscar-díjat hozott Hilary Swanknek, a női testben élő Brandon Teena megformálójának. Felicity Huffmant is Oscarra jelölték a Transamerica főszerepéért, de ezzel be is fejeződnek a hasonlóságok a két film közt.

Bree (Felicity Huffman) egyedülálló nő, aki felszolgálóként dolgozik egy étteremben, a családjával évek óta nem beszélt, barátai nincsenek, csak terapeutájával áll szoros kapcsolatban. Szomorú, sivár élet lenne ez a valóságban, de ebben a filmben nem az, láthatjuk ezt abból is, hogy Bree lakásában minden pasztellszínre van festve, ő pedig folyton rózsaszín kosztümöket ölt magára. Váratlan telefonhívás érkezik, és kiderül, hogy Breenek van egy tizenhét éves fia (Kevin Zegers) még abból az időből, amikor Stanleynek hívták, és egyszer tétován megpróbálta használni gyűlölt hímtagját. A fiút, Tobyt lecsukták New Yorkban, és nincs, aki letegye érte az óvadékot. Bree kénytelen-kelletlen odautazik, és kihozza a fiút a börtönből, de nem árulja el neki, hogy ő az apja, és megpróbál minél előbb megszabadulni tőle.

Laza roadmovie-ba megy át a film, Bree és Toby autón vágnak át az országon, útközben lassan ismerkednek egymással. Tobyról kiderül, hogy prostitúcióból él, és drogfüggő. Előbbi problémával a film nem is igazán foglalkozik, épp csak jelzésszerűen elhintik nekünk, hogy valószínűleg nem ez az ideális életforma egy tizenéves kölyöknek, de csak akkora hangsúlyt kap ez a momentum, mintha afféle iskolás csínytevésről lenne szó. A drogozás is inkább csak azért jelent gondot, mert Bree minden alkalommal hisztériás rohamot kap, és elengedi a kormányt, amikor Toby fehér port szippantgat az anyósülésen. Ha arról lenne szó, hogy a film nem mond ítéletet Toby életformája felett, semmi gond nem lenne, de nem ez a helyzet, hanem az, hogy sok máshoz hasonlóan, ez sem kap jelentést és súlyt, csak úgy lóg a levegőben, nem csoda, hogy Bree sem igazán érzi át. Huffman nagyon jó, mindent megtesz azért, hogy életet varázsoljon a figurájába, de ebben a tét nélküli közegben egyszerűen képtelenség hiteles alakítást nyújtani.

Forrás: [origo]
Felicity Huffman és Kevin Zegers a filmben

Hasonlóan elkent az utazás kiemelkedő állomása, ami egyben a drámai csúcspont lenne, ha volna itt ilyen: Bree találkozása a családjával. Most kéne átéreznünk, hogy Breenek mennyire nehéz lehetett olyan családban felnőni, ahol nem fogadták el annak, aki; most kéne a több évtizedes konfliktusoknak felszínre kerülniük. Ehelyett idétlenkedést kapunk: a szülők karikatúraszerűen felvázolt figuráikkal és harsány viselkedésükkel bohózatba illenek - viszont nem elég viccesek. A forgatókönyvíró-rendező nagy óvatoskodva bánik velünk, nem akar túl nagy traumákat a nyakunkba akasztani, de azt sem szeretné, ha olcsó poénkodássá silányulna Bree sorsa, így hát meghagy bennünket egy köztes állapotban, ami sem ahhoz nem elég, hogy elérzékenyüljünk, sem ahhoz, hogy egy igazán nagyot nevessünk.

Ez így is marad a film végéig, amikor jön a happynek nevezhető ending, ami olyan jelentéktelenül pereg le a szemünk előtt, hogy közben már vesszük is a kabátunkat. A Tizenkét dühös ember rendezője, Sidney Lumet írja a filmkészítésről szóló könyvében, hogy az első kérdés, amelyet az alkotó fel kell tegyen magának, az, hogy "Miről szól a filmem?". Az erre adott válaszból már szinte magától adódik a film műfaja, képi világa, és minden egyéb. A Transamericá-val az a gond, hogy Duncan Tucker elfelejtette feltenni magának ezt a kérdést, mielőtt belevágott volna.

Bujdosó Bori

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK