Cannes: Gyilkos britek, pusztító hamburgerek

2006.05.19. 10:56

A cannes-i filmfesztivál az [origo] filmklub csapata számára egy történelemórával kezdődött, amelyen az IRA kezdeti éveiről tanultunk, és egy kirakósjátékkal folytatódott, amelyet kamaszkorunk kedvenc rendezőjétől kaptunk.

Képes történelem kezdőknek

Ken Loach filmje, a The Wind That Shakes the Barley nyilvánvalóan történelmi dráma akar lenni, de úgy sikerült, hogy a történelem dominál benne, drámából pedig nem jutott bele elég. A sztori 1920 táján játszódik Észak-Írországban, és az IRA függetlenségért vívott harcának egy kis szakaszába nyújt betekintést. Különösen a film első fele gyakorol olyan hatást, mintha egy szépen illusztrált történelemkönyvet néznénk: megtudjuk, a brit és ír katonák hogyan ölték egymást, és azt is megmutatják nekünk, hogy közben a civileknek sem volt könnyű. Elfogulatlan történetírás talán nem is létezik, az mindenesetre biztos, hogy itt még ennek látszatáról sincs szó, a britek könyörtelenek és ostobák, míg az ír fiatalok idealisták, tüzesek és szimpatikusan naivak.

Legszimpatikusabb közülük persze a kvázi-főhős, Damien, akit Cillian Murphy alakít. Ő orvosnak tanult, egyáltalán nem akar belekeveredni a harcba, de aztán úgy hozza a sors, hogy mégis kénytelen - persze morális okokból. Hogy mennyire erkölcsös és békeszerető ez a fiú, azt a forgatókönyvíró, Paul Laverty több olyan jelenetben is az orrunk alá dörgöli, amelyben módot talál arra, hogy mindig Damien békítsen ki civakodó feleket, esetleg próbáljon észszerűen beszélni a brit katonákkal, akik épp arra készülnek, hogy agyonverjék egyik barátját. Ennél többet viszont nemigen tudunk meg róla a film első órájában, ezért nem válik igazi főhőssé, és ezért marad a történelem, amely köztudottan azt jelenti, hogy arctalan emberek gyilkolják egymást.

Forrás: [origo]
Cillian Murphy és Pádraic Delaney a The Wind That Shakes the Barley-ban

Amikor a britek és az írek békét kötnek, kezd kibontakozni a dráma: Damien és bátyja, Teddy (Pádraic Delaney) ellentétes oldalon találják magukat, Teddy elfogadja a békét, Damien tovább harcol a függetlenségért. Ekkor azonban már nincs elég idő arra, hogy szépen kikerekedjen a korábban tűzön-vízen át összetartó testvérek szétszakadásának tragédiája, nem ismertük meg őket eléggé ahhoz, hogy igazán mélyen átéljük a szörnyű végkifejletet.

A forgatókönyv egyenetlensége miatt Ken Loach legfrissebb munkája nem igazi jó film, viszont Murphy és Delany játéka végig a helyén van, és Barry Ackroyd operatőri munkájára sem lehet panasz, az élénkzöld ír tájakat kettévágó, klausztrofóbiát keltő képsorai szépen szolgálják a dramaturgiát.

Valami bűzlik Amerikában

A Fast Food Nation amolyan mozaikfilm: Richard Linklater - Erich Schlosser könyve alapján - több szálon futó cselekmény segítségével, sok szereplő gyökeresen különböző életének bemutatásán keresztül rak ki nekünk egy nagy képet. Jópofa játék, a kis darabkák színesek és érdekes formájúak, de a végén kirajzolódó ábra némiképp csalódást okoz: csak egy hatalmas, büdös hamburger. Három különböző, sztárokat, kevésbé ismert színészeket és teljesen ismeretlen arcokat is felvonultató fő szál van a filmben, az egyik az Egyesült Államokban, egy húsüzemben illegálisan munkát vállaló mexikói bevándorlókról szól, a másik egy gyorsétteremlánc marketingesének (Greg Kinnear) a nyomozását mutatja be, amelyben a cége beszállítói által elkövetett szabálytalanságokat próbálja feltárni, a harmadik egy szabadidejében gyorsétteremben dolgozó tinilány mindennapjait követi.

Forrás: [origo]
Greg Kinnear és Kris Kristofferson a Fast Food Nation-ben

A különböző epizódokban olyan színészek jutnak néhány perces örömjátékhoz, mint Ethan Hawke, Patricia Arquette, Luis Guzmán, Kris Kristofferson, vagy Bruce Willis. És tényleg örömteliek ezek a pillanatok, színes kis sziporkák, melyeket feltehetően senki sem a nagy pénzért, sokkal inkább a "jó célért" és a közös munka élvezetéért vállalt el. Bár ama bizonyos jó cél, azaz, hogy - ha a Super Size Me óta feledésbe merült volna - emlékeztessék a világot, hogy a "junk food" valóban szemét, sőt, akik gyártják és eladják, se sokkal különbek, eléggé a szánkba van rágva, de mégsem annyira, hogy idegesítő legyen.

A film nem mond olyat, amit eddig ne tudtunk volna (a gyorskaja egészségtelen, az illegális munkavállalók kiszolgáltatottak, az élet több, mint amit egy gyorsbüfé perspektívájából látni lehet), de ha nem kérjük rajta számon a világmegváltást, akkor talán nem okoz csalódást, végül is jól elszórakoztat abban a két órában, amíg nézzük.

Bujdosó Bori
Cannes, Franciaország

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK