Cannes: Rózsaszín rockerek Versailles-ban

2006.05.25. 11:58

Sofia Coppola harmadik filmjének cannes-i bemutatóját nagy izgalommal vártuk, és szerencsére nem kellett csalódnunk. Az Antonia Fraser Marie Antoinette-életrajzán alapuló film pont olyan könnyű, pasztellszínű és finom, mint egy dús fagylaltkehely.

Sofia Coppola nem utálja Marie Antoinette-et, sőt inkább szereti. Nem csoda hát, hogy a kora reggeli sajtóvetítésen (a vetítés kezdete 8:30, aki jó helyet szeretne, 7:45 körül érkezik) nem lopta be magát a francia újságírók szívébe, akik több mint 200 év múltán sem tudnak elnézők lenni utált királynéjukkal szemben, ezért jól kifütyülték a Coppola-család legszebb tagjának alkotását.

Hogy jogos-e a film történelmi hűségében kívánnivalókat találók kritikája, az nézőpont kérdése, de Coppola a vetítést követő sajtótájékoztatón is hangsúlyozta, hogy nem akart politikai-történelmi kérdéseket boncolgatni, hanem egy váratlan helyzetbe kerülő fiatal lány személyiségrajzát szerette volna megfesteni. A Marie Antoinette ezért egyáltalán nem foglalkozik a királyné életének utolsó szakaszával, raboskodásával és lefejezésével; a történet ott kezdődik, hogy Mária Terézia - Marianne Faithfull játssza a kicsiny szerepet - kiterveli, lánya a francia király hitvese lesz, és ott végződik, amikor a forradalom kitörése után a királyi pár elhagyja Versailles-t.

A film kezdetekor mindössze 14 éves Marie Antoinette-et, aki megfelelő felkészítés nélkül csöppen a francia udvarba, Kirsten Dunst játssza meglepő hitelességgel. E sorok írója bevallottan nem tartja túl nagyra Dunst színészi képességeit, de az kétségtelen, hogy ezúttal a huszonnégy éves színésznő elemében van, talán éppen azért, mert önmagát kell alakítania a naiv fruska szerepében. Coppola forgatókönyvének könnyed humorát Dunst erőlködés nélkül, természetes bájjal közvetíti, erre jó példa a film elejéről az a jelenet, amelyben Marie Antoinette-nek francia földre lépve meg kell válnia minden korábbi értékétől, és amikor rájön, hogy a mindenbe kedvenc ölebe is beletartozik, gyerekes bömbölésbe kezd.

A humor - amely csak a film vége felé, a hangulat elkomorulásakor tűnik el, amúgy a legtöbb jelenetben ott bujkál - csak az egyik eszköz, amellyel Coppola kiemeli alkotását a szokásos történelmi filmek közül. Már az eleje főcím világossá teszi, hogy ez valami más: fekete háttéren rózsaszín betűkkel íródik ki a stáblista, miközben a Natural's Not In It című punk rock szám szól. A főként rózsaszínben és türkizkékben játszó díszlet és kosztüm bámulatos, a kétszeres Oscar-díjas kosztümtervező, Milena Canonero szabadjára eresztette a fantáziáját, és olyan dekoratív ruhakölteményeket álmodott a színészekre, amelyekben a tizennyolcadik századi öltözködési szokások egy soha nem volt divattal elegyednek - újabb Oscar-jelölést sejtünk.

Forrás: [origo]
Jelenet a Marie Antoinette-ből | Nézz még több képet a filmből!

A mellékszereplők sok finom áranyalattal gazdagítják a filmet. Jason Schwartzman első blikkre talán nem volt evidens választás XVI. Lajos szerepére, de kiderül, hogy itt is hasonló figurát kell alakítania, mint korábbi filmjeiben általában: a hobbijainak élő, szégyenlős király, a nászágyban fekve úgy elmélyed a lakat- és kulcsgyártás technikai részleteiről szóló könyvben, hogy jóformán észre sem veszi lenge hálóruhában mellette pihegő kis feleségét (vö.: Az eladólány-nak az a jelenete, amelyben Schwartzman figurája szex után az erősítőkről szónokol Claire Danes figurájának). Asia Argento is szokásos filmes személyiségét jeleníti meg Madame du Barry szerepében - közönséges és öntelt, szabad szelleme mégis irigylésre méltó, és egy nyúlfarknyi szerep kedvéért, a népszerű angol komikus, Steve Coogan is feltűnik, aki már tavalyi A Cock and Bull Story című filmjében hozzászokott a rizsporos parókában való jövés-menéshez.

A Marie Antoinette-ből hiányzik az a borongós elmélázás, amely Coppola korábbi két filmjének (Öngyilkos szüzek, Elveszett jelentés) alaphangulatát adta, és talán nem is olyan mély, nem nyerünk betekintést a főhősnő lelkének titkos bugyraiba (viszont a kimerítő lélektani elemzés láthatólag nem is szerepelt a film célkitűzései között). Mégis felismerhetően Coppolás, most is ugyanolyan szeretettel nyúl a figuráihoz, és ugyanolyan könnyedséggel mozgatja őket, mint máskor - öröm nézni.

Bujdosó Bori
Cannes, Franciaország

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK