Ohhh, borzalom!

2006.06.23. 12:54

A Pokol című film olyan, mintha valaki abban mérné költeménye mélységét, hogy mennyi benne az oh! és ah!. Hiába a tökéletes történet, ha a megvalósításból kínosan patetikus nagyotmondás lett.

A Pokol című film olcsó poénnal élve rászolgált címére. A kellemetlen kellemkedés, a barokkosított lufi, a szépelgő nyomasztás filmje ez, ahol az alkotók a keblekben dúló viharokat slendriánul aranyozott könnyező puttók gödröcskés arcvonásaival igyekeztek vászonra vetni. E túlbonyolított katyvasz nem csak olvasva, hanem nézve is igen fárasztó.

Pedig a Pokol ötlete nem ördögtől való, hogy az olcsó tréfákat szaporítsuk e kritika élén. Egy izgalmas és ötletes lélektani krimi az alaptörténet, érdekes fordulatokkal. Családi dráma, titkok, szövevényes bűnök buknak elő a mélyből, megmagyarázva a jelen szörnyűséges szenvedéseit. A remek mese azonban elbukik a béna dramatizáláson. A három nővér nyomorúsága túlhangsúlyozott, modoros és bosszantóan unalmas jelenetek sorában bontakozik ki. Miközben a konfliktusokban kódolva vannak az izgalmas motivációk és személyiségek, egyik szereplőnek sincs személyisége, pláne nem szenvedélye. Hiába keresztezi útjukat a szerelem és az elmúlás, a vágy és a lelkiismeret-furdalás.

Az antik drámák párhuzamai olyan erőltetetten jönnek elő, mintha a Parnasszusocska című bölcsészkari versírópályázat helyezettjeivel íratták volna a narrációkat. Az egyik imádott férfit sokáig kell nézni, ahogy közhelyes előadást tart az egyetemen a véletlen és a végzet közti különbségről, máskor meg talán még szavalnak is. A zaklatott nő fölött forogni kezd a kamera, összecsúsznak az emeletek, a fa mögül leskelődő ujjai görcsösen kapaszkodnak a törzsbe. A képi szimbólumok annyira egyszerűek, mintha a drámaszakkörös hetedik A osztály "Molly R" társulata rendezte volna.

A komolykodó ál-lélektan kakukkfiókával illusztrált története így fárasztóvá válik. A konfliktusokat és az érzelmi viharokat lassú és karakter nélküli, szétfolyós utalások jelzik. A botrányok nagy része nem történik meg, hanem sejtjük, hogy vannak, ami önmagában még jót is tehetne egy kriminek, ha volna ezekben a jelenetekben feszültség. Itt azonban nincs kiért izgulni, mert senkinek sincs személyisége, érthető célja. Nem lehet senkit szeretni vagy gyűlölni, nincs kiért izgulni és ki ellen drukkolni, mert a szereplők egyszerűen csak sajnálatra méltóak, de nem élnek. Üres papírmasék, akikkel sajnálatos események történnek.

Forrás: Best Hollywood
Marie Gillain | Nézd meg a film előzetesét!

A dráma átéléséhez kevés szomorú kisleány-arcokat mutatni az előszobai lámpa félhomályában. Egy tönkrement házasság kétségbeejtő fordulópontjánál nem elég, ha a nő azt mondja, hogy "még jobban meg akartam magamat alázni". Mindezek ugyanis egyszerű költői sóhajok maradnak, ha a valódi fájdalmat nem élheti meg a néző. A könnyező tekintet önmagában csak felolvasott, idegenről szóló nekrológ marad. A szenvedést valahogy dramatizálni kellett volna, fojtogatóvá tenni. A nyilakkal átlőtt, tiszta tekintetét nyugodt imára emelő Szent Sebestyén hiába vérzik ezer sebből, nem a fájdalomról szól a képe, hanem az áhítatról. A Pokol című film sem fáj, még csak nem is karcol, pedig itt is kapnak annyi sebet a lelkek, mint ahány nyílvesszőt Sebestyén teste. Csak mindent felülír az okoskodó ál-költőiség.

dr. Igó

KAPCSOLÓDÓ CIKK