Végzetes szőrtelenítés

2006.07.10. 8:57

Emmanuel Carrere saját, húsz évvel ezelőtti kisregényét vitte filmre két nagyszerű színésszel a főszerepben. Sok sötét víz és válsághelyzet egy hiányzó bajusz miatt - egyszerre vicces és borzongató.

A párizsi házaspár, Marc (Vincent Lindon), a negyvenes építész és felesége, Agnes (Emmanuelle Devos) menő, fémes duplexükben éldegélnek, vacsorázni járnak és esténként Philip Glasst hallgatnak vastag bársonyfüggönyök mögött. Aztán egyik este Marc hirtelen elhatározással leborotválja a bajuszát. Hiába, mert senki nem veszi észre: Agnes, a barátai, a kollegái, mind ahhoz a verzióhoz ragaszkodnak, hogy neki soha nem is volt bajsza és kész.

Emmanuel Carrere filmjében az egyszerű mindennapokba finoman bemászik a felfoghatatlan: az egyenes vonalból pimaszul kanyargó Möbius-szalag lesz. Öröm nézni Lindon aszott, komikus arcát, ahogy a lelkesedését egy pillanat alatt elmossa a döbbent feszültség, a paranoia, aztán a düh, mert megfosztják őt a bajusz emlékétől, és bár apró, hétköznapi szemétnek tűnnek az elején, a lefolyóban lefelé kavargó szőrszálak percről percre válnak Marc semmivé foszló identitásának jelképévé.

Carrere alaposan, hosszan mutatja be azokat a részleteket a tárgyi világból, amiket a mozivásznon általában boldogan elhanyagolnak a rendezők: a levágott, vizes szőrdarabkákat, Lindon víztől áztatott, itt-ott beszakadt körömágyát vagy a tompa borfoltokat az éttermi abroszon. Izgalmas ellentét: minél több a hihető, ismerős kis részlet a megfogható világból, Marc (és a néző) agyában annál inkább szétcsúszik a valóság, és egyre nehezebb kapaszkodót találni az egyre bizarrabb jelenetekben.

Mert úgy tűnik, a férfi nemcsak a bajszát, de a feleségét, a szüleit, az otthonát, zokniját, megszokott sötét öltönyeit és Párizst is elveszíti idővel. Az elmegyógyintézet elől menekülve repülőre száll és meg sem áll a világ végéig, ahol, mint egy ókori mondahős, hosszú napokon, heteken át ingázik egy kompon szárazföld és szárazföld között. Ha valahol, hát itt teszi próbára a nézőt Carrere filmje, ez az a pont, amikor az abszurd továbblendül és felváltja a nihil. Percekig himbálózunk mélán a semmiben, az igeneket és a nemeket legyőzi a köztes és az átmeneti se-ez-se-az, a tagjainkból kiszáll az erő.

Forrás: [origo]
Emmanuelle Devos és Vincent Lindon a filmben

Valahol itt éreztem a legtisztábban azt, hogy A bajusz igazából egy kapcsolatról szól és a kapcsolat kátyúiról, mert ha két ember találkozik, abból lesz egy furcsa egység négy karral és lábbal, és ezt néha nehéz menedzselni. Meddig tartok én és meddig ő? Marc elbizonytalanodik és kisodródik a nyílt, sötét vizekre, ahonnan végül Agnesbe kapaszkodva evickél vissza, az ő nyakszirtjét, kínai ruhába bújtatott hátát bámulva lépked újra biztos talajon... vagy mégsem, mert azért az utolsó pillanatban még egyszer felvillan a sötétben a kétség.

Lindon és Devos finoman kapcsolódnak egymásba, a játékuk precíz, jó ritmusú. Nézzük őket és egy összeszokott párost látunk, akik hirtelen elbizonytalanodnak és megrémülnek valamitől. Erős színészek és a játékuk erejével életre hívják az egysoros bajusz-geget. Nélkülük valószínűleg nézhetetlen lenne ez a film, így viszont remek.

Mesterházy Lili

KAPCSOLÓDÓ CIKK