Keanu, a szívszorító agyrém

2006.08.16. 9:02

Furcsa film - dühítően bárgyú és következetlen, aztán meg pillanatokra elragad és jöhet a megbocsátás. Utóbbi főleg a 42 éves Keanu Reeves érdeme, akinek ma már remekül áll az élet súlya.

Hajmeresztő alapötlettel indít a Ház a tónál: egy szófukar, magányos építész (Keanu Reeves) és egy agyonhajszolt, magányos orvosnő (Sandra Bullock) szerelembe esnek, igaz, az egyik 2004-ben, a másik 2006-ban él. Ezek ketten egy varázslatos postaládán keresztül érintkeznek: a dobozba bedobják a kis szerelmes papírkát, ami egy pillanat alatt a múltba-jövőbe repül, egyszerű. David Auburn forgatókönyve itt nem áll meg, és a film 105 perce alatt alaposan  felhúzza a nézőt: a rendező Alejandro Agrestivel karöltve szelíd mosollyal belesétálnak egy olyan logikátlan, nevetségességig következetlen időutazásba, amit egy hatéves, nyári táboroktól legyengített kisgyermek is sértett biggyesztéssel utasítana vissza.

A Ház a tónál készítői a dél-koreai eredeti, a Siwoare alapjaira építenek és úgy tűnik, bármilyen is volt a távol-keleti románc, a hollywoodi változat fittyet hány a racionális, értelemmel megszelídíthető sztorira. Mert nem baj, ha elhisszük, hogy van időutazás, hiszen a Pókembernek meg ragacsos selyemgubó tör elő a tenyeréből, de akkor már legyen füle-farka az időutazáson belül is, mert ettől lesz tisztességes rendszer belőle és a néző ne azon tűnődjön folyton, hogy a kutya hogy lehet egyszerre itt is meg ott is, és Keanu miért nem kérdez rá a jövő heti lottószámokra, és miért nem inkább emaileznek, és hogy kerül a könyv a padló alá, satöbbi, satöbbi - kész agyrém. Ez egy ilyen film: akkor működik, ha megbocsátjuk az ordas bakikat és kikapcsoljuk kicsit a lottószámokon kattogó agyunkat - a Ház a tónál nem az időutazásról szól.

Hát akkor miről? Minden hókuszpókusz ellenére, amivel Agresti és Auburn a 2004-2006 ugrás körül maszatolnak, ez a film a mindenkori jelenről és két ember elszalasztott lehetőségeiről szól, azokról a rossz döntésekről, amiket emberfeletti erőfeszítéssel, de megpróbálunk helyrehozni, és aztán vagy sikerül, vagy nem. Itt jön képbe a 190 éve megírt Jane Austen regény, a Meggyőző érvek (Persuasion), amit elég vaskos mozdulatokkal, de nem véletlenül tuszkoltak bele ebbe a filmbe: ez a könyv éppen egy ilyen elszalasztott lehetőségről szól, és az utána következő fájdalmas vezeklésről. Ha valami, ez a gondolat életben tartja ezt a laza kötésű, lassú és gyakran nevetséges filmet, mert jó eséllyel mindannyian hoztunk már olyan döntést, amit aztán nem sikerült visszacsinálni és visszavonhatatlanul elveszítettünk valakit vagy valamit, amire jobban kellett volna vigyázni.

Forrás: InterCom
Sandra Bullock és Keanu Reeves | Még több kép a filmből!

Ez a lényeg. Keanu Reeves és Sandra Bullock kettőse engem már a Féktelenül idején sem hatott meg - nem attól volt jó az a film, mert ők ketten jók együtt, hanem mert külön-külön nagyszerűen belesimultak egy pörgős forgatókönyvbe. A Ház a tónál 90 százalékát is külön töltik. Bullock visszafogott, tompa a magányban, az időközben felpuffadt és megroppant Reeves pedig szinte meggörnyed a szomorúságtól, a vállán hordja az élet súlyát, és jól áll neki. Soha nem volt harsány színész, itt pedig, az elveszített szerelem és egy zsarnoki apa (sablonos Christopher Plummer) ólomterhe alatt remekel: Keanu maga a két lábon járó, elfojtott gyász. Ez a csendes erő áthatja a filmet és akár megérintheti a nézőt is, minden kínos, bugyuta logikai baki és elnagyolt sóhaj ellenére.

Mesterházy Lili

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK