A Lány a vízben egy egyszerű kis mese, amit a Hatodik érzék rendezője megpróbált két órás filmmé felduzzasztani. Sajnos nem jutott eszébe, hogy ahhoz, hogy ez működjön, érdekes történetet és hiteles figurákat is ki kéne találnia.

Mindenki tudja, hogy M. Night Shyamalan imádja a misztikus történeteket és a csavaros befejezéseket, amiket több (Hatodik érzék, A sebezhetetlen) vagy kevesebb (A falu) sikerrel alkalmaz, ezért Lány a vízben alatt végig vártam a csavart, ami "Aha!" élménnyel spékelte volna meg, tette volna visszamenőleg legalább egy picit indokoltabbá a két órát, amit a moziban töltöttem. De a csavar és a meglepetés ezúttal teljes egészében elmaradt.

A film nem több, mint amit a plakátszöveg ígér: esti mese, ráadásul nem a jobb fajtából. Társaihoz hasonlóan nem magyarázza a csodálatos lényeket és eseményeket, csak kéri, hogy higgyünk bennük, ami még nem is lenne baj, viszont ehhez a kínosan egyszerű történethez képest még a sematikus elemeken alapuló népmesék is csavaros bűnügyi regénynek tűnnek, és ez már nagyobb gond.

Van egy lakóház, kertjében úszómedencével, különböző sztereotípiákat megtestesítő, sokféleségükben is érdektelen lakókkal (szigorú filmkritikus, civódó testvérpár, hippi kommuna, az angolt csak törve beszélő japán anya és lánya, ésatöbbi) és egy Cleveland nevű csendes-rendes gondnokkal (Paul Giamatti). Cleveland egy éjjel vörös hajú lányt ment ki a medencéből, akiről mindjárt kiderül, hogy nem ember, hanem narf (a magyar felirat szerint: tende), egyfajta vízi nimfa. A dadogós gondnok ezt megtudván csak eggyel többet dadog, mint szokott, különösebben sem ő, sem a fokozatosan beavatott lakók nem csodálkoznak el a dolgok ilyetén alakulásán.

Az emberek feladata, hogy összefogjanak, és - ki-ki saját szerepét felismerve - közös erővel hazajuttassák a narfot, amit egy fűvel borított, rettenetesen gagyi számítógépes animációval előállított kutyaszerű lény akar megakadályozni. A cselekmény semmilyen más izgalmat nem tartogat, mint, hogy a szereplők olyan kérdéseken problémáznak, hogy most akkor a keresztrejtvényfejtés-mániás fickó (Jeffrey Wright ismétli meg kedvesen, de különösebb cél nélkül a Hervadó virágok-ban nyújtott alakítását) a tolmács a titkos jelek értelmezéséhez, vagy valaki tök más.

Forrás: [origo]
Jeffrey Wright és a többi lakó rejtvényt fejt

Ez a két órára széthúzott feladatmegoldás a felnőtt nézők számára finoman szólva nem elég izgalmas, gyerekeknek viszont az időnként elsütött ijesztgetős effektusok miatt túl stresszes lehet, ráadásul a kisebbek valószínűleg meg sem értik, hogy mi történik, mert annyira nem történik semmi, amit figyelemmel lehetne követni. Csak gondnokunk jár egyik lakótól a másikig, hogy egy idő után az az érzés alakuljon ki bennünk, hogy itt aztán tényleg csak tökölődés folyik, semmi más. Az egyetlen, amit Shyamalan még beledobott ebbe a kihűlőfélben levő lábvízbe, a végtelenül elcsépelt párhuzamos megváltástörténet: egy ponton túl világossá válik, hogy nem csak Clevelandnek kell megmentenie a narfot, de találkozásuk által a narf is megmenti a - na, ide süssetek! - régi traumákat hordozó férfit.

Paul Giamatti és a narfot alakító Bryce Dallas Howard közt sajnos semmiféle kémia nem alakul ki, ami hihetővé tenné, hogy világmegváltó egymásra találásnak vagyunk tanúi, Giamatti hozza a szokásos tesze-tosza figuráját, akit legszívesebben nyakon csapnánk, hogy ne álljon már itt úgy, mint egy rakás szerencsétlenség, Howard pedig egyszerűen tökéletesen tehetségtelen, és alakítása kimerül abban, hogy üveges szemekkel bámul maga elé (ugyanezt már A falu-ban és a Manderlay-ben is bemutatta, akkor sem értettem, miért szükséges ez).

Forrás: [origo]
Bryce Dallas Howard bámul, Paul Giamatti szerencsétlen

Az író-rendező még egy ponton számítja el magát: amikor megpróbálja ironikus humorral fűszerezni a minimális cselekményt - lásd pl. a filmkritikus figurája -, amely nem a nézővel való összekacsintást eredményezi, hanem csak még inkább kihangsúlyozza az alapkoncepció nevetségességét. Amikor a film legutolsó képkockáin alsó kameraállásból látjuk a távozó narf után néző Clevelandet, nem hősként tekintünk fel rá, hanem az jut eszünkbe, nem létezik, hogy ő nem örül, hogy végre pontot tehet ennek a nyűglődésnek a végére.

Az egyetlen meglepetés a vége főcím közben ért, amikor feltűnt az operatőr, Christopher Doyle neve. Persze tudtam én, hogy ő fényképezte a filmet, de időközben megfeledkeztem róla, mert ez egyetlen képkockán sem látszódott. Elhiszem, hogy a világ legjobb operatőrének elege van belőle, hogy egy-egy Wong Kar-Wai filmre több évet rá kell szánnia az életéből, és bizonyára a hollywoodi iparos munka jobban is fizet, de a kínai rendezőnél legalább sosem kellett szégyenkeznie a végeredmény miatt.

Bujdosó Bori