Aki az idétlenkedést szereti, önfeledten gurgulázhat az év hülye-filmjén, a Taplógázon. Bunkónak lenni vicces, megjavulni katartikus, száguldani király! Ennyi a tanulság, és aki sznob, néhányszor az is elmosolyodhat nyugodtan ezen.

Mottó:
Mi a különbség az autó és a tű között?
Az autó tudja mondani, hogy tű-tű!
De a tű nem mondja soha, hogy autó-autó!

A Taplógáz-ról szóló cikk elején nem véletlenül állnak hülyeségek, buta cím meg ócska poén. Ez a film ugyanis bővelkedik az idétlenkedésben. A tavaly előtti Kidobós után itt az idei baromkodós sportfilm, ami a Verdák élő szereplőkkel felvett második része is lehetne akár. Itt is a bunkó de tehetséges száguldozós hülye uralkodását, bukását, és Főnix madárként tündüklő újjászületését élvezheti a vászon előtt gurgulázó néző. Ugyan mindkét említett hasonló film jobb valamivel, mint a Taplógáz, azért még ezt is meg lehet nézni egyszer, legalább érti az ember, hogy miért vicces, ha azt kiabálják majd neki, hogy "sülve-főve! bruhahaha".

A történet kiötlői igazán nem akarták új sémával bővíteni a hollywoodi sztoritárat: tipikus sportfilm, ahol a siker összefügg a lelki nagysággal. Jellemfejlődésről szól, izgalmas és látványos versenyrészletekkel és bizarr családi háttérrel. Ebből lehet készíteni megható és tréfás változatot, ez az utóbbi. Az ilyen kaptafára készült történeteknél mindig a részletekben van az ördög: mennyi ötlet segíti megelevenedni a csontvázat, vagyis hogyan lehet érdekesen elmondani ezredszerre is ugyanazt a mesét. A mostani változat erős közepes lett. A jó poénok nem elég sűrűn jönnek, néhány kifejezetten laposra sikerült, de azért egyenletes tempóban fel-feltörhet a vihogás. Még ha nincs is ok azon aggódni, hogy a hisztérikus gurgulázástól visszaköpjük az előttünk ülő nyakába a pattogatott kuki egy undi falatkáját, hiába volna ez a párbeszédekhez méltó gesztus.

Forrás: InterCom
John C. Reilly, Leslie Dibb és Will Ferrell | Előzetes

A csavar a kultúrharc, ez az egyébként bölcsészeknek való téma. A szokásos sztori mellé támogatólag elhelyezett ötlet ugyanis az, hogy a bunkó, macsó amerikainak meg kell küzdenie a finomkodó, buzi franciával. A keretjáték nem nélkülöz aktuálpolitikai hátteret, hiszen amikor a franciák bőszen ellenezték az iraki háborút, akkor a washingtoni képviselőház menzáján még a french fries (sültkrumpli) is új nevet kapott, akkora volt a nemzeti méltatlankodás. Persze a filmben szó sincs háborúról, csak a versenypályán folyik a küzdelem. Ha a vetélkedés képes nemessé változni, akkor a megbékélés is közel, derül ki a rendkívül értéktelített végkifejlettből. Kellő tisztelettel, a szeretet és összefogás erejével minden sikerülhet, üzenik a nézőknek. Akármennyi csúnya szó és obszcénkodás is jellemzi ezt a filmet, ahogy a legtöbb sport- és hollywoodi film, ez is a konzervatív értékek szószólója, a jó természetes győzelmébe vetett hit mesékből átmentett kedves egyszerűségének hirdetője.

Forrás: InterCom
Sacha Baron Cohen, mint francia Forma-1-es versenyző

A poénok mind onnan erednek, hogy a végletekig pörgették az amerikai bunkóságból és a sznob franciaságból eredő közhelyeket. Gyorskaja, buta reklámok, ostoba és szemtelen gyerekek az egyik oldalon, röhejes affektálás és kétségbeejtő sznobéria a másikon. NASCAR vs. Forma-1, hogy a film másik szembeállítását is említsük. A NASCAR ovális pályája ugye sokkal egyszerűbb és beláthatóbb, mint a Forma-1 kanyarjai, ahol a kiszorítás nem ér, és csak bizonyos helyeken lehet előzni.

A film küzdelmes jelenetei elég izgalmasak és nagyon látványosak, lenyűgöző a stadion, felülről és alulról nagy ívekben rohan a kamera. Amit a Verdák-nál animációval sikerült bemutatni, az itt élőben is megtekinthető. A színészek feje tökéletesen illik a szerephez, meggyőzően buta és méla az egyik hős és szikáran kimért a másik. Ennyi erény épp elég ahhoz, hogy valamennyire kárpótoljon a forgatókönyv egyenetlen színvonaláért. 

dr. Igó