Van egy bögrém: két bárányszerű lény ugrabugrál rajta egy hajó körül, ami elsüllyed egy teáscsészében. TEA-TANIC, azt hiszem, ez van ráírva. Vicces bögre. Lehet, hogy száz év múlva lesz WTC-bögre is, ugrándozó bárányokkal, lesz biztos szóvicc is, nem tudom, mi. Még van idő, még korai lenne. A World Trade Center című film sem játszadozik, nem is kísérletezik a témával, csak klasszikus, torokszorító effektekkel emlékezik.

Oliver Stone biztosra ment. Nemcsak előző filmje, a Nagy Sándor, a hódító rettenetes bukása miatt (akkor találkoztam vele - a dühtől és sértettségtől remegő, fáradt rendező megszállottan bizonygatta, mekkora ember volt a makedón hadvezér, másról nem volt hajlandó beszélni), hanem mert 2001. szeptember 11. nem a Titanic, az öt év közelről perzsel, nem lehet vele szórakozni. Legalábbis nem Amerikában. Itt van velünk ma is, Irakban, Afganisztánban, Londonban, Madridban. Stone tehát nem kockáztatott, a legegyszerűbb utat választotta. Az Amerikai Hősfilmet forgatta le, vonósokkal, könnyekkel, sebekkel, és főleg, szimpatikus, mindennapi hősökkel.

Az Amerikai Hősfilmbe azért kell egy ismert arc, a sztár, egy Nicolas Cage. Cage játssza John McLoughlin rendőrparancsnokot, aki őszes bajusszal, nyúzott arccal irányítja a mentést, aztán az igaz történethez híven a film nyolcvan százalékát az egyik torony romjai alatt tölti. Többnyire csak a szemét látjuk, mozdulatlanul fekszik a törmelékben. Nem hálás szerep, de Cage teljesíti, amit egy beszélő, poros fejtől elvárhat az ember. A nagyobb szerep egy Michael Pena nevű tévészínésznek ment, aki McLoughlin társát, Will Jimenezt alakítja. A fülsiketítő robaj után ők ketten harcolnak szép csendben az életükért.

A forgatókönyv (Andrea Berloff munkája) kihipózott flashbackekkel tölti ki a történetet - megtudjuk, hogy Jimeneznek van egy felesége (Maggie Gyllenhaal), aki az ötödik hónapban van és hogy McLoughlinnak négy gyereke van (a négy gyerekből az egyiket soha nem mutatják, nem sikerült rájönnöm, miért). Az idilli emlékek mellett a sztori természetesen bemutatja a férjeikért valós időben aggódó feleségeket, igaz, minden igyekezetem ellenére nem tudtam komolyan venni McLoughlinnét, akit a szénfekete szemű Maria Bello játszott, ezúttal ibolyakéken világító, vámpír-kontaktlencsékkel. Tudom, hogy a két túlélő mellett a feleségek is részt vettek a forgatókönyv megírásában, hiszen az ő életükből készült a World Trade Center, persze. De nem kellett volna görcsösen ragaszkodni ehhez a kékszem-dologhoz, ha Stone egyszer Bellóval akarta leforgatni a filmet. Túlzott ez az óvatosság, nem ettől lesz még igazabb az emlékezés.

Forrás: InterCom

Oliver Stone szeret politizálni, itt nem akar. Nincsenek államférfiak, elméletek, népharag,  választások, háború. Ez az első nap, a néma döbbenet ideje. Ebben az apolitikus világban az egyetlen meglepő szereplő egy delejes tekintetű ex-tengerészgyalogos (Michael Shannon), aki isteni hívásra újra egyenruhába bújik és még aznap elindul a romokhoz életet menteni. Ha ő nincs, a két hős ma hősi halott. De az életmentő egyben ijesztő pszichó is, az ideális katona, a robotharcos, aki a WTC romjaitól egyenesen Irakig gyalogol, hogy bosszút álljon a világon. Stone nem ítélkezik, csak megmutatja őt is - kis humorral azért, de mégis inkább együttérzően. Ez a katona izgalmas figura, izgalmasabb, mint a két aggódó anya vagy McLoughlin duzzogó kamaszfia. Vagy akár a szűkszavú, poros emberi roncs, maga McLoughlin.

Nézzük a hősöket, tudjuk, hogy legalább ők élve kijöttek a pusztításból. Lassú, visszhangos zongorajáték úszik a képek alatt. Jézus, a halálközeli élmény hosszúhajú fényembere kétszer is megjelenik (Steve Chappell), a drámai pillanatban a teremben többen kuncogni kezdenek. De amikor berobban minden, akkor azért csend van. És főleg az elején, az első tíz percben, amikor még csak ébredezik a város, ártatlanul pislog az őszi napba. Stone filmje vállalja a giccset, az érzelmes hangalámondást, a klasszikus tartalmat és formát. Vállalja, hogy film, és Hollywood így emlékezik. Lesz, akit megmozgat, lesz, aki csalódik, éppen Stone miatt talán. De én pont valami ilyesmire számítottam; arra, hogy nem jó film, mert nem mer igazán felkavarni, de kicsit visszahozza azt a napot, amire mindenki emlékezik. Szeretem nézni azt a két ezüstös tornyot. Mintha ma is ott lennének.

Mesterházy Lili