Cicus és a Fantomnő

2006.09.29. 13:33

A Reggeli a Plútón jó kis kavalkád, érzékeny szívű transzvesztita kurvával és az északír polgárháborúval a főszerepben. A robbantások, a családi drámák és a peep show kabinjai között rohanó történet szórakoztató, de a film mégis kicsit szétesett. Nem találták ki eléggé, hogy milyen legyen.

A Reggeli a Plútón című filmben két koncepció küzd egymással, és ettől hiába van teletömve nagyszerű jelenetekkel és lenyűgöző képekkel, a film nem lett zseniális. Pedig bőven benne van a lehetőség, csak a szívfacsarás és a karnevál között nem tudtak dönteni az alkotók. Az őszintén, tabuk nélkül problémákat döntögető dráma és a forgószélként kavargó mese ötvözése nem sikerült, a hangsúlyok hol erre, hol arra billennek. A két irány egymást hitelteleníti, és ez a katarzis rovására megy. Szerethető és érdekes film, de a legfinomabb lekvár és a legízletesebben készített körözött se élvezhető ugyanazon a szelet kenyéren.

A film erősebb, és ezért sajnálatosan nem eléggé kibontott vonala a látványos, mesés kalandfilm. Egy meleg fiú története kisgyermekkorától férfivá (illetve nővé) éréséig, az északír egyházi iskolától Londonig. A történet nagy része a hetvenes években játszódik, a zenék szövege szigorúan illeszkedik az adott jelenetekhez, emberi hangon kommentálják az eseményeket a vörösbegyek. Bűvész, strici, manók, indiánnak öltözött rockzenészek, brutális de érző szívű rendőrök, megszállott terroristák, papok és csaposok követik egymást, mintha egy középkori karnevál jelmezes figurái vonulnának végig a színen. A karakterek mind elég kidolgozottak és érzékenyen ábrázoltak ahhoz, hogy ne csak egyszerű maskaráknak, hanem valóban izgalmas szereplőknek látszódjanak. Az egész forgatag egyszerre hoz nagyon humoros pillanatokat és látványos képeket. A történet múltba helyezése és a gyors kalandok, az epizódokra bontott történet a vicces alcímekkel, mind ezt az irracionális vonalat erősítik. Ha csak ezekből állna a film, akkor sikerült volna összegyúrni a Félelem és reszketés Las Vegasban, az Aliz Csodaországban és a Priscilla, a sivatag királynője legjobb erényeit.

Forrás: Budapest Film
Ruth Nega és Cillian Murphy | Nézd meg a film előzetesét!

A filmre azonban rátelepült egy lelkizős rész. Önmagában nem volna probléma, hogy a karnevál főszereplőinek van lelke és nem esztelenül sodródó bábuk csupán. De a varázs szertefoszlik, amikor a dilemmák a film ritmusát megtörve a gyötrődés perceit csempészik a moziba. Van bőven lelki tusára alkalmas kérdés a sztoriban, de ezek hol teljesen kifejtetlenek maradnak, hol pedig hirtelen hangsúlyossá válnak, és ettől a film karaktere szétfolyik. Ha a hős elszökik otthonról, és erről soha többé nem lesz szó, akkor gyermekkori haverjának elvesztése sem érdemel lassított felvételt. Ha a madarak emberi hangon szólalnak meg, akkor nem kellenek bevágott lírai emlékképek az elveszett anyáról. A dráma e segédeszközök nélkül is átélhető. Van egy kulcsmondata a filmnek. A hőstől megkérdezik, ugyan mitől ennyire vidám mindig, ha folyamatosan csapások sorozata éri. A válasz így hangzik: "Mert ha nem nevetném ki a valóságot, akkor folyamatosan sírnom kellene". Ennyiből is látja a néző, hogy miről szól a látványos pörgés. A visszatérő "ezek nagyon komoly dolgok" - beszólás ismétlése is elegendő figyelmeztető jel, hogy nem idétlenkedésről szól a könnyednek látszó kalandsorozat, hanem a valóság előli, kétségbeesett menekülésről. A drámát a váratlan lelkizések nem erősítették fel, hiszen a személyes vonal ehhez kifejtetlen marad. A legfontosabb hősöket nem ismerjük meg annyira, hogy igazán szeressük őket. A magát Cicusnak nevező főhős elegendő lett volna, a Fantomhölgynek nevezett, elveszett anya viszont túlzott hangsúlyt kapott.

A történet kitűnő, a szereplők is nagyszerűen játszanak, különösen a főhős, akiről egyszerre hihető, hogy rámenős jó csaj és kétségbeesett fiú. A sok irracionálisnak tűnő fordulat miatt azonban aligha hihető, hogy valóságos történetet látunk, és nem egy példázatot, ahol a nyomasztó társadalmi háttér és az identitás keresése egymást erősítő problémaként jelennek meg. A bevágott lelkizős részek viszont erőszakosan a realitás vonalát próbálják visszacsempészni, és ez épp a mesés példázat erejét gyöngíti.

dr. Igó

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK