A legnagyobb angol kultfilmet itthon csak maréknyian ismerik, pedig a Withnail és én nem csak elképesztően vicces, hanem tökéletes lenyomatát is adja annak a kamaszéletérzésnek, ami ma pont olyan jellemző, mint a film húsz évvel ezelőtti születésekor volt.

Talán sokan nem értik, miért kéne öngyújtó-folyadékot inni, hogy hogyan lehet valakit megfenyegetni egy döglött hallal és mi az üzlet a magát összekakiló babában, de ez csak azért van, mert nálunk sosem lett széles körben elérhető a legnagyobb angol kultfilm, a Withnail és én. A Magyarországon alig ismert alkotás, amelyik most ünnepli huszadik születésnapját, körülbelül az az angoloknak, ami a Shop-stop az amerikaiaknak. Kultikus "buddy movie" (mondjuk úgy: haverfilm), amelynek minden sora aranyköpéssé vált a lelkes rajongók kitartó emlékezetének köszönhetően, önéletrajzi ihletésű elsőfilm, ami azt a felnőtté válás előtti utolsó pillanatot örökíti meg, amikor az ember még utoljára köp egy nagyot a kispolgárok szemébe, mielőtt maga is beállna a sorba.

A rendező, Bruce Robinson a hatvanas évek nagyját állástalan színészként töltötte Londonban, folyamatosan azt a bizonyos telefonhívást várva, ami egyszer s mindenkorra megváltoztatja az életét, és nem tesz másként Withnail (Richard E. Grant) és "én" (igaz, van neve Paul McGann figurájának: Peter Marwoodnak hívják, de ez nemigen derül ki a filmből) sem, akik London bohémnegyedében, Camden Townban töltik a cigarettafüst és a borgőz örökös félhomályába burkolt mindennapjaikat. Lassan már maguk is érzik, hogy az ijesztően tornyosuló mosatlan edények, drogoktól tüzelt, növekvő paranoiájuk és a reménytelen semmittevés elől menekülniük kell valahova, ezért egy hétvégére kölcsönkérik Withnail homoszexuális, zöldségimádó bácsikája vidéki házát, hogy kiszabaduljanak a város szorításából.

Természetesen hőseink, akik még megszokott városi környezetükben is csak alig-alig boldogulnak az élettel, partra vetett halként fuldokolnak a vidéki közegben; az élelemszerzés a "vadonban" pedig végképp lehetetlen feladatnak bizonyul számukra. "Tévedésből jöttünk vakációzni!" - üvölti magyarázatképpen az elkeseredett Withnail a helyi gazdának, miközben lábaira kötözött nejlonzacskókban fut a traktor után, remélve, hogy valami élelemhez juthat. Végül a meleg nagybácsi lesz az, aki - sokkal inkább a Marwood iránt táplált szexuális vonzalomtól, mintsem atyai szeretettől vezérelve - megmenti a két szétcsúszott fickót az éhhaláltól.

Forrás: [origo]
"Ne fenyegess azzal a döglött hallal!"

Világos, hogy a paranoid duó addig létezhet, amíg Withnailnek és haverjának egyformán nincs keresnivalója az életben, és ugyanannyira egymásra utaltak abban, hogy valahogyan mégis túléljék önmagukat napról napra. Igaz, kezdettől van egy olyan érzésünk, hogy Withnail a főkolompos, ő az önzőbb, az idősebb, a reménytelenebb, akihez hozzácsapódott valahogyan a szerencsétlen kis nevesincs én, és idomult. Rengeteget nevetünk rajtuk, de nem feltétlenül szeretjük meg őket - ahogy a Shop-stop nyavalygó Dantéja és cinikus Randalje sem okvetlenül a két legszimpatikusabb figura, akiket valaha hátán hordott a vászon -, az azonosulás kulcsa ezekben a filmekben máshol rejlik.

Az amerikai srácok és Withnailék meséje főleg a kamaszokat igézi meg (kultuszfilmet mindig ez a korosztály teremt, sehol nem kel úgy életre egy film, mint amikor osztályteremben idézik a legjobb sorait), az ő társadalmon kívüli, betagozódni nem akaró perspektívájukból nézi a világot, arról a pontról, ahonnan még szinte elképzelhetőnek tűnik, hogy "rocksztár leszek", és ahonnan teljesen felfoghatatlannak látszik, hogy "aggódom a villanyszámla miatt". A teljes szabadság pillanatai ezek, amelyekre később nosztalgiával vagy akár ácsingózva tekintünk vissza, és ezért imádhatja a felnőtt is ezeknek a filmeknek a hőseit. Helyettünk is lázadnak; nézni őket, annak a - néhanapján talán mindenkiben feléledő - vágynak az áttételes beteljesítését jelenti, ami munkapadunk, polgári létünk, felnőtt életünk otthagyására irányul, arra a totálisan gondtalan létezésre, amikor még önmagunkért sem vállalunk felelősséget.

Forrás: [origo]
"Javaslom, hogy szívj még egy kis füvet."

A Shop-stop csak egy pillanatot örökít meg a főhősök kamaszlétéből, a film befejezését jelentő üzletzárás másnapján pontosan ugyanott folytatják majd, ahol abbahagyták (felnőni csak bő tíz évvel később a Shop-stop 2 végén fognak), a Withnail és én végén viszont egyértelműen lezárul egy korszak: "én" elmegy felnőni (ezzel beigazolva korábbi sejtésünket, hogy ő csak turistaként ruccant ki a társadalomból), Withnail pedig magára marad, és részegen kóvályogva a világ legtökéletesebb kamaszművéből, a Hamlet-ből idéz. A filmnek állítólag volt egy korábbi változata, amelyikben Withnail megöli magát, a Hamlet-monológ finomabb választás, de ugyanazt jelenti: számára nincs visszaút a "normálisba".

Bujdosó Bori

A Withnail és én továbbra sem elérhető Magyarországon, de a huszadik évforduló alkalmából Angliában ismét kiadták DVD-n, ezúttal háromlemezes változatban, ami forgatási dokumentumfilmet, rendezői és színészi kommentárokat, filmzenét és egyéb különlegességeket is tartalmaz. Megvásárolható például innen.