Altman haláláról Altmannal

2006.11.22. 9:34

Egy hosszú élet, egy negyvenöt évesen induló karrier, filmek, bukások, és egy berlini sajtótájékoztató: Robert Altmanra emlékezünk.

Robert Altmant februárban, kevéssel 81. születésnapja előtt láttam Berlinben, utolsó filmje, Az utolsó adás (A Prairie Home Companion) sajtótájékoztatóján. Ültünk és néztük; a szikár, porcelánkék szemű ősz
rendező Meryl Streep oldalán mosolygott, élvezte a felé rezgő tiszteletet és azon derült, hogy néha nem csak a kérdést, de saját, lendületesen elkezdett válaszait is elfelejtette. Csontos ujjával legyintett, "na jó, kérek egy új kérdést!"

A film, amiért eljött a fesztiválra, a halálról szól. Van benne sok élet, showbiznisz és country zene, de mégiscsak a halálról szól. Nem volt ember ezen a berlini sajtótájékoztatón, aki ne gondolt volna arra: lehet, hogy Az utolsó adás Altman utolsó filmje. Ő maga viccelődve beszélt erről: elmondta, hogy a forgatásra a stúdió szerződtette Paul Thomas Andersont is, "arra az esetre, ha menet közben kidőlök, legyen, aki leforgatja a filmet." Ilyen volt ez az este, Altman haláláról beszélgettünk, Altmannal.

Ma reggel már azt is lehet tudni, hogy a rák vitte el. Az idei Oscar-gálán, az életműdíj köszönőbeszédében árulta el a világnak, hogy több mint tíz éve szívátültetést hajtottak végre rajta, és azóta egy fiatal nő szíve dobog a mellkasában. "Ráértetek volna ezzel a díjjal, lehet, hogy még negyven évig eléldegélek ezzel a szívvel" - mondta akkor.

A rendező Kansasban született 1925-ben, egy mélyen katolikus, jómódú, német-skót családba. Tizennyolc évesen lett az amerikai légierő vadászpilótája, harcolt a második világháborúban is. A háború után kisállat-boltot nyitott, fő profilja az ebek azonosító számának tetoválása volt - még a Fehér Házba is bejutott, a fiatal Altman tetoválta Truman elnök kutyáját is. Az üzlet ennek ellenére csődbe ment, és más munka után kellett néznie. Los Angeles fényei már a kaliforniai katonai kiképzés alatt is megbabonázták: próbálkozott színészettel, forgatókönyvírással, rendezéssel, de akkor még nem sok sikerrel.

Forrás: EPA

Robert Altman és színészei Az utolsó adás premierjén Berlinben

Végül visszatért Kansasba, és egy oktatófilmeket gyártó vállalatnál, a Calvin Companynél kapott munkát. Itt tanulta meg a filmkészítés alapjait. Hat évig rendezte a vállalat kisfilmjeit, de továbbra is Hollywoodról álmodott. Kétszer is felmondott, hogy szerencsét próbáljon Los Angeles-ben, mind a kétszer vérző fejjel könyörögte vissza magát a Calvinhoz. Amikor harmadszor is kilépett, megmondták neki, hogy többé nem dolgozhat nekik. Soha többé nem tért vissza.

Első filmjét, a fiatalkorú bűnözőkről szóló Áldozatok-at még Kansasban forgatta, de Hollywoodban vágta meg. 1957-ben mutatták be, ugyanebben az évben készítette el A James Dean legenda című dokumentumfilmjét is. Az Áldozatok nem lett nagy siker, de Hitchcock felfigyelt rá, és rábízta a tévésorozata, az Alfred Hitchcock bemutatja néhány részének rendezését. Altman a következő években tévésorozatokat rendezett, majd 1969-ben forgatta le Az a hideg nap a parkban című pszichothrillerjét egy gazdag, magányos nőről, akit az őrületbe kergetnek kielégítetlen vágyai.

Az igazi áttörést egy háborúellenes háborús vígjáték, a MASH hozta meg 1970-ben. Mire Altman végre igent mondott a felkérésre, tizenhat rendező dobta vissza a forgatókönyvet. A MASH-t öt Oscarra jelölték, ebből egyet el is nyert, Cannes-ban pedig Arany Pálmával jutalmazták: negyvenöt évesen kezdődött el igazán filmrendezői karrierje. Ekkor kezdi el kidolgozni jellegzetes stílusát - kísérletezik a narrációs struktúrákkal, rengeteg színészt alkalmaz, a hangokat természetesen keveri, sok az egymásba vágó, gyors dialógus, néha nem is érteni pontosan, mit mondanak a szereplők. Lázadó szellem, radikális gondolkodó, ebben az időben sokat is iszik, így sokszor kerül összetűzésbe a stúdiókkal. 1976-ban úgy dönt, függetleníti magát a hollywoodi stúdiórendszertől és megalapítja saját produkciós cégét, a Lion's Gate-et.

Forrás: [origo]

Jelenet a MASH című filmből

Sokat dolgozott és a kudarcok sem kerülték el: 1980-ban hatalmas bukás volt a zenés Popeye-film Robin Williamsszel. Altman a nyolcvanas években független filmeket rendezett, míg végül 1992-ben A játékos-sal tért vissza Hollywoodba; a filmet Oscarra is jelölték. Egy évvel később, 1993-ban jött ki a Rövidre vágva. A film az 1988-ban elhunyt Raymond Carvernek, az amerikai minimalizmus egyik legkiválóbb képviselőjének novelláiból íródott, és nagy siker lett: a nézők és a kritikusok is szerették. 2001-ben készült el a Gosford Park, egy újabb érzékeny, ragyogó mozi, amiért újra Oscarra jelölték az akkor már hetvenhat éves rendezőt. (Altmant ötször jelölték a legjobb rendező Oscarjára, de ezt a díjat egyszer sem nyerte el.) Életének utolsó évében, most márciusban kapta meg végül az életmű Oscart.

Hajlott korában is elszívott egy-egy füves cigit, gyűlölte Bush-t, és szerette a színészeit. Szerette a hatalmas stábot, sokan emlékeznek úgy a forgatásaira, mint egy hatalmas partira, ahol szabadon kísérletezhettek műfajokkal, poénokkal, fényekkel, gondolatokkal. Garrison Keillor, a nálunk december elejétől vetített Altman-film, Az utolsó adás főszereplője így nyilatkozott a rendezőről: "Mr. Altman imádta a filmezést. Élvezte a forgatás káoszát, a szereplők sokaságát, imádta a színészeket, imádta újra és újra megnézni az anyagot a vágószobában a többiekkel. Nem érdekelte a pénz, nem bánta, ha reklámoznia kellett a filmjét, akkor érezte magát a mennyekben, ha dolgozhatott."

Forrás: [origo]

Jelenet Az utolsó adás című filmből

Robert Altman néhány hónapja Berlinben nem misztifikálta túl a dolgot és csak ennyit mondott nekünk, az áhítatos csendben jegyzetelő újságíróknak: "könnyebb a dolgom, ha sok ember vesz körül. Ha valami nem megy, továbbsétálok egy másik színészhez, és így meg van oldva a probléma. Igazából ennyi a munkám: összetoborzom ezt a rengeteg tehetséges embert és megkérem őket, hogy adják elő magukat. Aztán bekapcsolom a kamerát."

Mesterházy Lili

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK