Elkészült az Eragon című sárkánymese, de pontosan nem tudni, minek. Nagy elődöket szintetizál szorgosan, a végeredmény pedig egy kisstílű, cinikus gazdasági vállalkozás.

Tizenkét évesen elkezdtem írni egy kalandregényt, az első fejezetig jutottam. A Margitszigeten játszódott, és beleraktam mindent, amit addig olvastam és ami tetszett, például egy tizenharmadik századi időutazást. Odaadtam a földrajztanárnak, aki bíztató szavakat mormolt, és elnézett a fejem fölött. Ennyi volt. Amerikában a tizenöt éves Christopher Paolini kitartóbb volt és leírt vagy ötszáz oldalt, a család pedig kinyomtatta a fiú első regényét, ez lett az Eragon.

Az Eragon filmváltozatát nézve hamar kiderül, hogy ez a könyv is egy lelkes kamasz szintetizálás-orgiája, ez azonban nem menti meg a felnőtt filmkészítőket a vádtól: a mozi nem más, mint üzleti vállalkozás. Minden mozi az, persze. De nem ennyire arcátlanul az és semmi más. Az Eragon stábja gyakorlott sárkánylovasként üli meg A Gyűrűk Ura-trilógia masszív sikerét, és biztos vagyok benne, hogy a számításuk be is jön - a film ettől függetlenül silány darab; gyenge, a fantasy műfaj raktárában elkövetett hevenyészett, besurranó lopás.

A részben Magyarországon forgatott film hőse Eragon, egy szabályosan viaszarcú szőke fiú (Edward Speleers), aki egy hajnalon az erdő mélyén talál egy jókora kék kapszulát, amolyan Viagra-félét, csak még nagyobbat. A bogyóból aztán kikel egy apró CGI-sárkány, Saphira, aki az első öt percben az öt-hat éveseket veszi célba a szívmelengető bébi-bukdácsolással, aztán felszáll a felhők közé, és a kifejlett példány teljes pompájában tér vissza. Sitty-sutty, ő és a halvérű Speleers-Eragon, akit két napja ismer, szoros barátságot kötnek, életre szólót. Süsü annak idején szívbemarkoló és humoros volt, Saphira hozzá képest egy szexi női hangon rezegő repülő tárgy.

A sztori gyors skiccekből épül fel, egyik veszélyes üldözésből vágtatunk a másikba, szlovák hegyeken és magyar erdőkön át. Bár Stefen Fangmeier elsőfilmes rendező eddig látványtervező volt, még a felhők között cikázó harci jelenetekben sem képes maradandót alkotni. Túl sok mindent láttunk már ebben a műfajban. Ha a látvány csak-csak elmegy, a többi csapnivaló. A karakterek archaizáló dialógusai mögött semmilyen tartalom vagy érzelem nincs, Eragon szeretett unokabátyja nyomtalanul eltűnik a színről, a legyilkolt nagybácsi teteme fölött bánkódó hős (Star Wars, Pókember etc.) egy perc alatt megfeledkezik gyászáról. Nincs idő, se energia történetre, karakterekre.

Forrás: [origo]
Saphira és Eragon

Az egyetlen emlékezetes figura Jeremy Ironsnak köszönhető, aki méltósággal veti bele magát a papírvékony anyagba, és olyan komolysággal adja el nekünk Bromot, a veterán sárkánylovast, mintha legalábbis Lear királyt játszaná. A kisgonoszt alakító Robert Carlyle-t felismerhetetlenre maszkírozták, ez az ő nagy szerencséje. Mert a színészi mélypont nem is a kamasz Speleers, hanem a főgonosz John Malkovich, aki egész idő alatt egy vörösen izző falitérkép előtt hunyorog fogcsikorgatva, el nem mozdulna onnan. Igaz, másfél óra alatt összesen kilenc perc jutott rá, ennyi időt végül is ki lehet bírni mozdulatlanul. Érthetetlen, miért vállalta el. Ja, lehet, hogy a pénzért.

Mert erről szól az egész, megfejni egy kicsit Peter Jackson, George Lucas és a többiek tehenét, csurran-cseppen, jut is, marad is. A befejezés valamilyen rettenetesen izgalmas folytatásra utal, még sincs nyoma sehol a második résznek, semmilyen nyilatkozat, kiszivárgott infó nem ígért a rajongóknak újabb Eragon-filmet. Gondolom, ha bejön anyagilag, leforgatják Paolini következő könyvét, és amíg Jackson a Babón vitázik, lesz jó néhány nézője ennek a papírsárkány-sagának. Én mindenesetre maradok a Süsü-nél.

Mesterházy Lili